Az ókori Róma a Földközi-tenger medencéjének birtoklásáért vívott több évszázados harcai során igen sok ellenséget találkozott össze, amik között nyugaton ott találjuk Karthágót, amivel három háború árán sikerült csak végezni. Keleten viszont egy sor hellenisztikus állam igyekezett megőrizni függetlenségét, és hatalmát növelni, mindezt egymás rovására, ami időnkét eléggé kaotikus viszonyokat eredményezett, amit Róma ki is használt. A keleti államok közé tartozott a kicsiny Pontus királysága, amelyen VI. Mithridatész király változtatott, amikor történelmi léptékkel nézve igen rövid idő alatt sikerült nagyobbra növelni. Kis-Ázsia szinte egy kézbe való kerülése viszont már olyan hatalmi tényező volt, amit Róma nem hagyhatott figyelmen kívül és ez több háborút is eredményezett. Kevés olyan királyt tudunk, aki ennyi évtizeden át képes volt packázni az egyre erősebb Római Köztársasággal, és egy sor ismert hadvezér kellett ahhoz, hogy végül térdre kényszerítsék. Kétszer annyi időbe és három háborúba került ez Rómának, többe, mint Hannibál legyőzése.

Egy királyság születik…

Pontus a kelet-nyugati irányban húzódó hegység és a Fekete-tenger között elterülő szűk területet jelenti földrajzi szempontból. Maga a név görög eredetű, és az előtte elterülő tenger nevéből származik. A hegység elzárja ugyan Kis-Ázsia belső területeitől, de ugyanakkor védte is az itt élőket, kedvezve az önálló politikai kezdeményezéseknek, az államalapításnak. Fontos változás akkor következett be, amikor görög telepesek jelentek meg a Fekete-tenger partjai mentén, akik egy sor görög gyarmatvárost alapítottak. A görögök számára ez egy igen távol lévő, titokzatos, és csodákkal teli világ volt, ahova még a mondáik hősei is ellátogattak. Így az aranygyapjú megkeresésére induló görögök is itt pihentek meg utoljára. A Perzsa Birodalom részeként már az i.e. 4 századtól örökletes kormányzók irányították. Az önállóság felé vezető rögös úton I. Mithridatész indult el, amikor kihasználva a többi hellenisztikus királyság egymás elleni háborúját független királynak nyilvánította magát i.e. 281-ben. Egy eléggé vegyes lakosságú állam jött létre, amelyben thrák, görög, perzsa, kelta, idővel pedig még szkíta elemek is bekerültek. A királyság akkor iratkozott fel a történelem „színpadára”, amikor II. Szeleukosz (i. e. 265 – i. e. 225) a Szeleukida Birodalom uralkodója és III. Ptolemaiosz között kitört az ún. harmadik szíriai háború. Pontus akkor került képbe, amikor II. Szeleukoszt a testvére Laodiké arra kényszerítette, hogy testvérét Antiochos Hieraxot királyi címmel ruházza fel és Kis-Ázsia kormányzójának is nevezze ki. Azonban kitört egy testvérháború, ami igen súlyos következményekkel járt a birodalom számára. II. Mithridatész pontusi király felesége pont ez a bizonyos Laodiké volt, akivel hozományként megkapta Phrügia egy részét. Ennek ellenére nem a sógora mellé állt hanem Antiochos Hierax mellé. I.e. 237-ben Ancyra mellett találkozott a két testvér serege. A pontusi sereg a gallokkal és Hierax híveivel II. Szeleukosz seregére hatalmas csapást mért, amiben közel 20 ezer embert vesztett a szeleukida király.

A következő évtizedekben sikerült a tengerpart mentén növelni a királyság területét, de ugyanakkor Pergamonnal már komolyabb háborúba is keveredtek, ami felkeltette Róma érdeklődését is. V. Mithridatész (i.e.150 – 121) elődeihez hasonlóan igyekezett jó viszonyt ápolni a Római Köztársasággal, egy kisebb katonai erővel és némi hadihajóval támogatta Rómát háborús erőfeszítéseiben. Ezért is kapott jutalmul Manius Aquillius római konzol jóvoltából némi területet, de azt római szenátus nem nézte jó szemmel, aminek oka az volt, hogy Mithridatész király némi kenőpénz segítségével szerezte meg az „adományt”. A szenátus haza is rendelte a konzult számon kérni, de a már odaadott területeket nem merték visszakérni. I.e. 121 körül a király Szinop városában tartózkodott, amikor egy összeesküvés szerveződött ellene, amiben állítólag a szolgái is részt vettek, azok csempésztek halálos mérget a király ételébe.

 Mithridatész hatalomra kerülése

A trónra VI. Mithridatész (i.e. 121- 63) került, aki apja halálakor igen fiatal volt, mindössze 11-13 év körüli lehetett. A fiatal fiú egyike lett az ókor leghosszabb ideig uralkodó királyainak, aki közel hat évtizeden át volt hatalmon, ami az ókorban igen kiemelkedőnek számított. Fiatal koráról nem sokat lehet tudni, annyi a bizonyos, hogy Szinop városában nevelkedett, ahol megismerkedett többek között a görög tudományokkal és idegen nyelveket is tanult szorgalmasan. Egyes ókori szerzők szerint állítólag 25 nyelven beszélt, ami amennyiben igaz, akkor egyike volt az ókor legnagyobb nyelvtudású személyiségeinek. Mellékesen megismerkedett az ókori hadtudományokkal is, így a hadászatban is eléggé jártas lett felnőtt korára. Uralkodása első évei viszont a túlélésről szóltak. Egyes történetírók szerint folyamatos életveszélyben élte már a gyermekéveit is, gyakorlatilag szinte mindenki a halálát kívánta a közvetlen környezetében. Olyanról is tudnak, hogy egyik alkalommal a gyámjai a létező legvadabb lóra ültették a gyereket, abban bízva, hogy azt majd lelöki a hátáról, és egy baleset révén megszabadulnak az örököstől.  Öccse szintén kiskorú volt, így édesanyjuk Laodiké kormányzott a fiai helyett. Az asszony elég jól belejött a hatalomgyakorlásba és talán ennek is tudható be, hogy a nagyobbik fiú helyett a könnyebben irányítható kisebbet szerette volna az ország élén látni.

Mithridatész igen hamar lelépett a királyi udvarból, és inkább vidéken „bujdosott”, minél távolabb a saját családjától. Ezekben az években a fiatalember igen szokatlan módját választotta a hosszú távú túlélésnek. Abból indult ki, hogy az apja vesztét ugyebár méreg okozta, és nem ezt a sorsot szerette volna önmagának. Így elkezdett különféle mérgeket beszerezni, és azokat igen kicsi adagokban elkezdte „kipróbálni” azzal a céllal, hogy a szervezetét hozzászoktassa, magyarán az immunrendszerét felvértezze ellenük. Egyes legendák szerint még valamiféle „csodaszert” is sikerült összeállítani különféle gyógynövényekből, amiről azt tartották, hogy szinte minden méreg ellenszereként használható. Éveken át szinte a vadonban élt, ahol állandó mozgásban volt, és vadászatokkal edzette önmagát és szerzett táplálékot. A kóborlások évei alatt mind fizikálisan, mind szellemileg igen erős egyéniség vált belőle, aki nem félt semmitől és senkitől. Még anyja és öccse a palotában mulatta az időt, addig ő egyre csak erősebb lett, híveket is szerzett, egy igazi férfivá érett. Mithridatész kb. 116-113 körül visszatért a fővárosba, ahol magához ragadta a hatalmat, az addig helyette „uralkodó” édesanyja az öccsével együtt börtönbe került. De nem voltak ott sem sokáig, hiszen amíg éltek veszélyesek lehetek a hatalmára nézve. Édesanyja meghalt a börtönbe, testvére esetén sem biztos, hogy természetes halállal halt meg vagy a király parancsára végezték e ki. A családjából egyedül a 16 éves Laodiké nevű leánytestvérét kímélte meg, akit feleségül vett. A keleti szokásoknak megfelelően egyébként egy sor felesége és ágyasa volt élete során a királynak, így vagy egy tucat gyermekkel is megáldotta a sors. Ezek közül volt, akit ő végeztetett ki, más háborúban vesztette életét, hét gyereke római fogságba került, más pedig túlélte és az örököse lett.

A hatalom megszilárdítása, az első háborúk

A hatalom megszerzése és a riválisok eltüntetése után Mithridatész Pontus területének a tágításával kezdett el foglalatoskodni. Neoptolemosz és Diophantosz nevű hadvezérek irányítása alatt egy sereg megjelent a Krím-félszigeten, ahova első alkalommal még hívták őket. Az itt található Boszporuszi-királyság, Olbia és Kherszonészosz városait igen erősen szorongatta a szkíta és roxolán szövetség, és más lehetőség nem lévén Pontushoz fordultak segítségért. Az első hadjáratban felmentették Kherszonészosz városát a szkíták ostroma alól, a másodikban pedig már betörtek a szkíták területére is, és újra megverték azokat. I.e. 107-ben Diophantosz egy másik hadvezérrel együtt a boszporuszi királyhoz ment azzal a küldetéssel, hogy bírják rá a királyt a behódolásra. Miközben folytak a tárgyalások megjelent egy szkíta sereg és elfoglalta a fővárost. Diophantosz is épphogy csak el tudott menekülni, de Boszporusz királya nem volt ilyen szerencsés. Hazatérve Diophantosz erősítést vett magához és a flottával visszatért. A szkíták seregét egy az egybe leverték, így a Boszporuszi királyság a királyi címmel együtt Mithridatész ölébe hullott.

A következő célpont Kolkhisz vidéke volt a Fekete-tenger keleti medencéjében, amire azért is szükség volt, hogy így megvalósuljon a szárazföldi összeköttetés az újonnan megszerzett királysággal. Kb. i.e. 104 – 103 körül a pontusi hadsereg meg is jelent és rövid időn belül elfoglalta a sok kis hercegcégből álló vidéket. Ezekben az években történt, hogy testvére-felesége a távollétében egy fiút szült ugyan a királynak, de ugyanakkor a férje megölését tervezte. Mikor Mithridatész hazatért meg akarta mérgezi, de a tervbe be volt avatva pár szolga, akik közül viszont valakinek eljárt a szája, aminek meg is lett az eredménye. Hiába volt Laodiké a felesége meg egyben testvére, minden szívbaj nélkül ugyanúgy a porba hullt a feje, mint bármelyik árulónak.

I.e. 108-ban Mithridatész szövetségre lépett III. Nikomédész Bithynia királyával (i.e. 128 – 94) akivel közösen megtámadták Paphlagoniát, amit aztán fel is osztottak egymás között. Az már megint egy más kérdés, hogy nem tartott oly sokáig a nagy barátság, Nikomédész az egyre erősödő Mithridatész ellenében inkább Róma felé kezdett közeledni a következő években.

Ugyanebben az időben sikerült jó viszonyt, szövetséget létrehozni az Örmény Királysággal. II. Tigranész király elvette feleségül i.e. 94-ben Mithridatész Kleopátra nevű kb. 16 éves leányát. Ezzel a házassággal lett megpecsételve Pontus és Örményország több évtizeden át tartó szövetsége.

Mithridatész következő célpontja Kappadókia volt, ahol Laodiké nevű lánytestvére volt a királynő, VI Ariarathész király felesége. Egyik szövetségesével, Gordiusszal eltetette láb alól a királyt, így remélve azt, hogy könnyedén az ölébe hull az állam. Tévednie kellet, ugyanis számítását a saját testvére húzta keresztül azzal, hogy Nikomédész királytól kért segítséget. Ezt meg is fejelte azzal Laodiké, hogy házassági ajánlatot is tett Nikomédésznek, aki azt örömmel elfogadta. A korábbi barátból ellenség lett, Mithridatész pedig a seregével avatkozott be, és nővére fiát VII. Ariarathes néven a trónra ültette. Ez az állapot sem tartott sokáig, a fiatal fiúval nem volt megelégedve, ezért újfent cselekedni kellett. A fegyverek helyett más megoldás után nézett a király, aki egy megbeszélésre hívta fiatal rokonát. Az eseményre meg is érkezett mindkét fél, és annak rendje módja szerint fegyver nélkül jelent meg, amit a jelen lévő testőrök is ellenőriztek. A munkájukat nem végezhették valami tökéletesen, mert Mithridatész be tudott csempészni egy fegyvert a tárgyalásokra. Félrehívta a fiatal királyt, hogy négyszemközt beszéljenek, és mikor az belement, saját kezébe véve az ügyet, személyesen szúrta le. A trónra ezek után saját 8 éves fiát ültette IX. Ariarathes néven kb. i.e. 101 körül. A kiskorú fiú helyett gyám vezette az országot, az a Gordiusz, akik egyszer már szívességet tett a királynak. Úgy tűnt, hogy talán ez az állapot már tartósnak ígérkezik, de újfent csalódni kellett. A helyieknek nem tetszett ez a rendszer ezért kb. i.e. 96-95 körül fellázadtak, és meghívták a trónra az utolsó igazi királyuknak tartott VI Ariarathész utolsó életben lévő fiát, aki meg is jelent Kappadókiában. Mithridatész immár sokadszor sereggel jelent meg a királyságban és rövid időn belül leverte a lázadást.

III. Nikomédész új taktikát eszelt ki Mithridatész ellen. Felbérelt egy fiatal férfit, akit a saját feleségével Laodikével (aki mint már említettük, Kappadókia királyának volt az özvegye) együtt Rómába küldött, azzal a céllal, hogy megszerezze a rómaiak támogatását. Laodiké azért kellett, hogy menjen, mert mindenki úgy tudta, hogy az előző házasságából két fia született, de a terv értelmében most azt adták elő, hogy az a kettő tulajdonképpen három. Mithridatész is követséget küldött Gordiusz vezetésével, aki egy másik jelölt támogatását próbálta elintézni. A döntőbírónak felkért rómaiak vakarhatták serényen a fejüket, hogy megpróbálják kinyomozni az igazságot. Végül arra döntöttek, hogy Kappadókia nem lett senkié, maradt független állam, de akkor már egyúttal Nikomédészt is megtisztelték azzal, hogy elvették tőle Paphlagonia vidékét, annak is önállóságot adtak. (Divide et impera – Oszd meg és uralkodjǃ) Így került i. e 93-ban Kappadókia trónjára egy helyi nemes, egy bizonyos Ariobarzanész. Mithridatész immár sokadszor maradt hoppon, de becsületére legyen mondva, nem adta fel. Mivel Rómával nem akart újat húzni, ezúttal sógorát, Tigranészt, az örmény királyt sarkalta támadásra, aki ezt végre is hajtotta. Ariobarzanész meg sem állt Rómáig ahol a szenátustól kért segítséget királysága visszaszerzésére (i.e. 92). Rómában a kilikiai praetori tisztséget viselő Sullát utasították, hogy állítsa helyre a korábbi állapotot, magyarán rakja vissza a trónra Ariobarzanészt. Nem volt nehéz dolga, mert Mithridatész nem akart még mindig újat húzni Rómával, így lemondott inkább a területről.

Az első mithridatészi háború (i.e. 89-85)

I.e. 94-ben III. Nikomédész Bithynia királyának a halála olyan eseményeket indított el, amelyek egész Kis-Ázsiát megrengették. IV. Nikomédész néven ugyan a fia került a trónra, de ez nem nyerte el Mithridatész tetszését, aki inkább a fiatalabb fiú Szókratész trónigénye mellé tette le a voksát. A támogatás katonai formát is öltött, a pontusi sereg meg is támadta az országot, Szókratészt a trónra emelték, de egyúttal Kappadókiát is elfoglalták, Ariobarzanészt elűzték és Mithridatész a fiát, Ariarathészt tette királlyá. Mindkét elűzött király Rómába futott segítséget kérni, és sikerült is megszerezni a szenátus támogatását. Manius Aqulilius személyében ki is jelölték az ellenlépések megtételére egy felelős személyt, de katonai erőt csak minimálist tudtak a rendelkezésére bocsájtani, mert Rómát lekötötte az itáliai szövetséges háború. A minimális erő is elég volt viszont arra, hogy Mithridatész feladja a terveit. A hozzá menekült királyt, Szókratészt inkább meggyilkoltatta, és feladta a királyságot Kappadókiával együtt. A rómaiaknak ez még nem volt elég, felbiztatták IV. Nikomédészt, hogy támadja meg Pontust. A sereg betört a királyságba (i.e.89), amire válaszként Mithridatész követeket küldött Rómába tiltakozni a támadás miatt és az ellenséges hadak kivonását, az okozott károkért pedig jóvátétel követelt. Mivel Rómának esze ágában sem volt meghátrálni, és nemet mondott a követeknek, a király a háború mellett döntött.

Mithridatész serege maga volt a bábeli zűrzavar, egy nagyméretű, sokféle népből álló sokadalom. A sereg zömét a puszták lovasai által kiállított lovas íjászok, és könnyű-nehézlovasok alkották, amihez jöttek a görög-makedón mintára megszervezett nehéz és könnyűgyalogosok, fejlett hellenisztikus haditechnika és a flotta. Egy jó hadvezér kezében félelmetes erőnek számított ez a sereg, amely jól volt felépítve, az eltérő fegyvernemek egyvelege szinte minden hadászati célra alkalmassá tette elméletben ezt a haderőt. Mithridatész a hadsereg mellett a politikára támaszkodott, ugyanis egy nagyon ravasz, a kémek és hírszerzők egész hálózatával rendelkező, a nemzetközi politika minden rezdülést jól ismerő, azt ki is használó vérbeli gazember volt.

Amikor Róma „utasítására” IV. Nikomédész megtámadta Pontust az nem volt más, mint a római külpolitika egy szokásos húzása, amikor egy bábállamot „biztattak” fel arra, hogy a köztársaság ellensége ellen támadjon, amit ürügyként fel lehetett használni aztán egy komolyabb háború kirobbantásához. Láttuk ezt már Karthágó és a numida Masinissa esetében, ahol szintén ez volt a forgatókönyv. Azzal viszont nem számolt a római külpolitika, hogy Mithridatész személyében egy igazán ravasz ellenféllel húztak ujjat. A pontusi sereg ellentámadásba lendült, ami lehengerlőnek bizonyult. A Neoptolemosz és Arkhelaosz vezette seregek Kappadóikába kezdték a hadjáratot. A királyságot elfoglalták, Ariobarzanész pedig szokásához híven menekülni kényszerült. A seregek mihelyt végeztek tovább is robogtak Bithynia felé, ahol Nikomédész és az egyesült római erők (mindössze két légiónyi katona) vereséget szenvedtek. A koalíciós sereg maradéka a szövetséges Pergamonba menekült, de ide is követte a pontusi hadsereg, amely ismét megverte a rómaiakat. Ezzel gyakorlatilag szinte Kis-Ázsia ura lett Mithridatész, amit ki is használt. Az Égei-tenger partján sorakozó görög városok ekkorra belefáradtak a rómaiak önkényeskedéseibe, felszabadítóként üdvözölték Mithridatész katonáit. Ennek is szerepe volt abban, hogy Mithridatész i.e. 88-ban egy olyan csapást készített elő ügynökei és kémei segítségével, ami őt igazán hírhedté tette. Manapság háborús bűntett miatt csak simán életfogytiglanit kapna, de az ókorban a tette nem igazán különbözött sokban más népek bűntetteitől. Az év egy előre meghatározott napján egész Kis-Ázsiában a tömegek a király parancsára a köztük élő római civilek ellen fordultak, egyszerűen megölték azokat (Ephesos-i vecsernye vagy mészárlás). Bárki, aki latinul beszélt célpont lett, bárki, aki rómainak vallotta magát, meghalt azon a napon. Rabszolgák fordultak gazdáik ellen, egyszerű emberek a gyűlölt szomszédokra rontottak rá. A legoptimistább becslés szerint is legalább 80 ezer római halt meg így alig egy nap leforgása alatt, de a legdurvább becslések 150 ezerről beszélnek. A csapás borzalmas volt, de hatékony, mert egy csapásra eltűnt szinte minden római Kis-Ázsiából.

Amire viszont nem gondoltak előtte, az nem volt más, mint az erkölcsi hatása az eseménynek. Azért nem bírtak minden rómaival végezni, több ezren el tudtak menekülni a mészárlás elől. Van, akinek szerencséje volt, és legalább az életét meg tudta menteni, másokat pedig egy-két jóakaró figyelmeztetett előre a veszélyre. Az mindenesetre tény, hogy a menekültek szerte a birodalomba szétszóródtak, és vitték magukkal a hírt. Rómába is eljutottak egyes jelentések, és ez felkorbácsolta a városban az emberek indulatát. Több római halt meg egy nap alatt, mint Hannibál híres cannaei csatájában, nem is beszélve arról, hogy nagy része civil volt, nem katonák, csak emberek, férfiak, nők, és gyerekek. A szenátus rendkívüli gyűlést tartott, ahol határoztak a Mithridatész elleni háborúról, és Sulla kapta a lehetőséget, hogy római seregek élén elégtételt vegyen. Közben Kis-Ázsia népeit szinte egységbe forrasztotta a rómaiakkal szembeni gyűlölet. Mindössze Kósz és Rhodosz szigete tanúsított ellenállást, aminek inkább gazdasági-kereskedelmi oka volt, nem pedig politikai. Kósz szigetét sikerült elfoglalni, a Rhodosz elleni támadást pedig hiába vezette maga a pontusi király, megtört a városlakók szilárd ellenállásán. Mithridatész a megölt rómaiak vagyonát elkobozta, amivel a háborúhoz szerzett anyagi alapot, de kaptak jutalmat a helyiek is pl. minden görög város 5 éves adómentességet kapott. A sereg nem állt meg Kis-Ázsiánál, a király átküldte Görögországba, ahol szintén számíthatott a lakosság Róma ellenes érzelmeire. Mithridatész támogatásával Athénban egy filozófus, Aristión került ekkor hatalomra.

Sulla indult volna légióival Mithridatész ellen, de a római belpolitikai harcok közbe szóltak. Megpuccsolták a kinevezését, és egy másik hadvezért bíztak meg a hadjárat vezetésével. Sulla ezt egyszerűen nem akarta elfogadni, és társra talált ebben a katonáiban, akik attól tartottak, hogy nem őket viszik majd keletre, és így nem fognak részesedni sem a dicsőségből, sem a várható zsákmányból, így Sulla mellé álltak, arra kérték, hogy először menjenek Róma ellen, tegyenek ott rendet, és utána induljanak keletre. Így is tettek, megszállták Rómát, ahonnan Marius és hívei elmenekültek. Pár gyors intézkedés után a légiók útra is keltek kelet felé. Rómában szinte semmi erőt nem hagytak, így Sulla távozása után Marius visszatért híveivel, és a város elfoglalása után újra átvette a hatalmat. Valerius Flaccus személyében új hadvezért állítottak a keleti hadszíntér élére, akit azzal a paranccsal indítottak útnak, hogy váltsa le Sullát. Ezzel csak annyi volt a baj, hogy ott voltak a hadvezér légiói, amelyek ezt nem szerették volna, így a római polgárháború új hadszíntérre került Itáliát „otthagyva”.

Sulla i.e.87-ben szállt partra Épeirosban, amit követően nem is tétovázott egy percet sem, azonnal megkezdte a Mithridatész tábornokai elleni hadműveleteket. Boiótiában került sor az első komoly összecsapásra a rómaiak és a pontusi erők között. Arkhelaosz hadvezér vereséget szenvedett, vissza kellett vonulnia, amit követően Sulla ostrom alá vette Athént, amely viszont hónapokig kitartott. A hadművelet igen költséges volt, de ostromgépei felépítéséhez Sulla kivágatta az athéni Szent ligetek fáit, és a görög templomi kincstárak kincseit használta fel háborús költségei fedezésére. Athén ostromát bonyolult aknaásási műveletek fémjelezték. Amikor a római földtöltések összeomlottak, az ostromlók azonnal rájöttek az okra, és ellen aknát kezdtek ásni. A két fél aknászai találkoztak, és lándzsáikkal elkeseredett küzdelmet vívtak a földalatti homályban. Sulla engedélyezte a város részleges kirablását, ami elegendő motiváló erővel bírt katonái számára. Talán ennek is volt köszönhető, hogy több hónapos ostrom után i.e. 86 március 1-én sikerült elfoglalni Athént.

A tengeren viszont még Mithridatész volt az úr, így gond nélkül tudott erősítést küldeni hadvezérei részére. Az erősítés meg is érkezett, elfoglalta Makedóniát, Hellász északi részét, majd sikeresen egyesült a félszigeten lévő többi erővel. Mivel a rómaiak a kifosztott Athénban sem annak környékén nem tudtak elegendő élelemhez jutni, inkább átvonultak a gabonatermő Boiótiai-síkságra, és itt foglaltak állást. I.e. 86-ban került sor Sulla és a pontusi fősereg találkozására Khairóneiánál. A rómaiak kb. 30 ezer emberrel rendelkeztek, aminek kb. kétharmada volt római légiós, a maradék pedig szövetséges görög katona. Ezzel szemben Arkhelaosz tábornok hatalmas túlerővel támadhatott, amely méretéről még mai is vitáznak, kb. 70-120 ezer közé teszik, és bármelyik is van közelebb az igazsághoz, akkor is simán két-háromszoros túlerőben voltak a támadók.

Mithridatész serege egy igen vegyes társaság volt görög és keleti elemek keveréke, amelyben makedón típusú falanx, sarlós kerekű harci kocsik képezték az „elitet”. A hatalmas számbeli fölény, a sok csillogó arany és ezüst borítású díszes fegyverzet félelmetes látvány lehetett, de nem is volt ennél több. Ugyanis a sereg többsége újoncokból állt, akik vajmi kevés harci értéket képviseltek, és igen sok közülük felszabadított rabszolga volt. Sulla védekező állást vett fel, és félve egy átkarolástól, az embereit arra utasította, hogy a szárnyakon védő árkokat ássanak ki. A csata a pontusi könnyűgyalogosok támadásával indult, ami semmiféle hatást nem ért el, a hajítódárdák a római nehézgyalogosok pajzsairól simán lepattantak. Ez követte a sarlós kerekű harci kocsik támadása, ami annyira szánalmasnak bizonyult, hogy a rómaiak csak jót röhögtek a szerény próbálkozás láttán. A phalanx támadása pedig megtört a római pillumok és katapultlövedékek csapása alatt. A pontusi lovasság és a könnyűfegyverzetű csapatok ezután bekerítéssel fenyegették a rómaiakat, Sulla és tisztjei azonban éberségükkel és a parancsnokságuk alatt álló emberek mozgékonyságával elhárítottak a veszélyt.

Mire lement a nap, a rómaiak nagy győzelmet arattak. Sulla azt jegyezte fel, hogy legalább 100 ezer ellenséges katonával végeztek, amivel szemben ők alig 14 embert vesztettek, amiből kettő másnap előkerült, mert csak eltévedtek a csatatéren. Annyi bizonyos, hogy Sulla győzött, de akkora veszteséget biztos nem okozott, mint amit állított.  Arkhelaosz Euboia szigetére vonult vissza megmaradt csapataival, és itt töltötte a következő telet, a saját flottája védelmében. Otthonról erősítés is érkezett, így tavaszra újra jelentős sereggel indulhatott támadásra a rómaiak ellen. Sulla és hadserege Athénben telelt át.

A következő tavaszon (i e. 85) a két hadsereg ismét Boiótiában, Orkhomenosz közelében csapott össze. A római sereg kb. 15 ezer főt, ellenfele kb. 70-80 ezer főt számolt, azaz újfent nagy túlerővel rendelkeztek. Sulla ismét árokásással kezdte az összecsapást. Ebben az esetben viszont Arkhelaosz volt kényszerhelyzetben, mivel annak a veszélye fenyegette, hogy Sulla épülő töltései egy mocsárba szorítják őt. A pontusi lovasság támadása kezdetben sikereket ért el, de Sulla személyes példamutatásával megmentette a helyzetet, így tovább folytatták az ásást, és a következő napon, amikor az egész ellenséges sereget bevetették ellenük, a rómaiak ellentámadást indítottak, amit siker koronázott, elfoglalták Arkhelaosz táborát, és lemészárolták a mocsarak között szétszórt csapatait.

Ezekben az időkben Mithridatész Kis-Ázsiában volt elfoglalva. Ugyanis igen sok görög város arisztokratája megmaradt Róma pártján, és a lakosság is egyre kevésbé kezdte örömmel viselni a háború egyre szaporodó terheit. Ennek megfelelően egy sor kisebb nagyobb lázadást kellett levernie a királynak. A közvéleményt azzal akarta újra maga mellé állítani, hogy eltörölt minden adósságot a királyságban, felszabadított minden rabszolgát, és az összes görög városnak szabadságot adott. Amelyik görög város még ezek után is ellenállt azokra pedig ráküldte a kalózokat.

Mint már említettük a rómaiak Valerius Flaccust egy sereggel Sulla után küldték. Elkerülendő az egymás elleni harcot, Valerius inkább Makedónia elfoglalása után Kis-Ázsiában szállt partra. Katonái viszont nem voltak vele megelégedve, így egy zendülés során végeztek a parancsokkal. Caius Flavius Fimbria legátus lett az új parancsnok, aki megverte Mithridatész egyik tábornokát, majd pedig elfoglalta Pergamon városát, amivel jelentős támaszpontot szerzett a rómaiaknak. Az orkhomenoszi csata híre is ekkortájban érkezett meg, és ez a két hír már elgondolkoztatta a királyt. Félő volt, hogy Sulla serege is átkell Kis-Ázsiába és egyesülve a két római sereg már komoly fenyegetést jelentett volna a királyságra. Másrészről a ravasz király tisztában volt a római belviszályokkal, azzal, hogy Sulla és Marius hívei között háború várható. Sullának sem volt érdeke egy jobban elhúzódó konfliktus, így kész volt tárgyalásokat folytatni a békéről. Kr. e. 85-ben Arkhelaosz közvetítésével megszületett Dardanos városában a béke, Sulla és Mithridatész személyes tárgyalása eredményeképpen. A politikai helyzetnek megfelelően igen enyhe feltételei voltak: ki kellett üríteni minden hódítást, kb. 3.000 talentumnyi sarcot kellett fizetni, továbbá hetven hajót kellett felszerelnie Róma számára. A pontusi veszély elmúltával Sulla Fimbria legátus tábora közelébe vezette seregét, és hozzálátott jellegzetes katonai “húzása”, a védműépítő hadművelet kivitelezéséhez. Fimbria emberei erre átmentek, és segítséget nyújtottak a munkálatokban, de akkor már ott is maradtak. A helyzetet jól felmérő Fimbria inkább öngyilkosságot követett el, amit követően Sulla átvette az elhunyt vezér csapatai feletti parancsnokságot. Ezután óriási pénzbüntetéssel sújtotta a Mithridatész mészárlásai felett szemet hunyó görög városokat (kb. 20 ezer talentum), akik a követeléseket csak a római pénzkölcsönzőktől felvett újabb hitelekkel voltak képesek kiegyenlíteni. Miután Fimbria légióit a keleti helyőrségekben elszállásolta, restaurálta Ariobarzanész és III. Nikomédész hatalmát, majd, mint aki jól végezte a dolgát, hazatért Itáliába.

A második mithridatészi háború (i.e. 83-81)

Az első háborút lezáró békeszerződést követően Mithridatész legfontosabb feladata a háború okozta tekintély és politikai veszteség mérséklése volt a saját királyságában. A háborús erőfeszítések következtében igen sok elégedetlenkedő akadt, akikkel gyors úton le kellett számolni. Az indulatok mérséklésére a király az egyik hasonló nevű fiát nevezte ki az egyik forrongó tartomány élére. A fiú viszont rendelkezett egy komoly hibával, túl jó volt politikusnak, túl jól végezte a dolgát, túl népszerű lett az alattvalók körében. Mindezek a vesztét is okozták, az apa féltékeny lett a saját fiára, így inkább azt hazahívta valami ürüggyel és börtönbe záratta. A politikai viszonyok mellet a katonai is sorra került, a hadsereg talpra állítása, fejlesztése is sorra került.

A béke viszont nem volt érdekében a Sulla által itt hagyott római helytartónak. Lucius Licinus Murena ebben partnere talált Kappadókia immár sokadszor visszahelyezett királyában Arkhelaoszban, így együtt kezdtek tervet szövögetni Mithridatész ellen. A helytartó megtámadott egy várost Pontusi területen azon a jogcímen, hogy az a rómaiak ellen szervezkedett, és azzal is megvádolta a királyt, hogy az nem adott át minden területet, amit a korábban megkötött békeszerződés szerint kellett volna. A kapzsi római helytartó két légiójával betört Mithridatész királyságába és igen komoly pusztítást vitt végbe, lángoló, kifosztott falvak jelezték a rómaiak útját. A király abban a hitben volt, hogy a helytartó ezt felső utasításra cselekedett, és ezért először nem katonai megoldáshoz nyúlt, hanem követeket küldött Rómába, hogy tisztázzák a dolgot. Itt kiderült, hogy kivételesen nem a köztársaság van a támadás hátterében, és utasítást is küldtek a helytartónak, hogy álljon le. Murena viszont az ellenkezőjét tette annak, amire parancsot kapott, és ez már túl sok volt a királynak. Seregével útra is kelt, és i.e. 82-ben a Halüsz-folyó partján szembe is találkozott Murena csapatával. A pontusi hadsereg megtámadta a rómaiakat a folyóparton, és sikerült is kikényszeríteni a folyón az átkelést. Murena visszahúzódott egy közeli dombra, de végül kénytelen volt feladni a kedvező állást és visszavonult a hegyek mentén Phrügia felé. A csata után Mithridatész a rómaikat elűzte Kappadókiából, és a királyság elfoglalásának a vége felé járt, amikor Sulla üzenete megérkezett a háború befejezésére. Murenát arra utasították, hogy állítsa le a harcot, és egyeztessen Mithridatész és Arkhelaosz között. A háborút Arkhelaosz és Mithridatész négyéves lánya eljegyzése és Kappadókia irányításának Pontusi kézbe kerülése fejezte be. Murena kormányzót visszarendelték Rómába.

A harmadik mithridatészi háború (i.e. 74-63)

Mithridatész két háborún is túl volt már Rómával, és tisztában volt azzal, hogy a köztársaságnak esze ágában sincs megelégedni hosszú távon a keleti helyzettel. Ennek egyik jele volt az a tény, hogy még az első háborút lezáró békeszerződést sem ratifikálta a szenátus. A második háború után is belső rend és hatalom megszilárdításával kezdte, amit követően nekilátott a hadserege korszerűsítésének. Ehhez viszont nem kevés segítőre is talált. Ugyanis a római belviszályok következtében igen sok római katona került veszélyes helyzetbe annak köszönhetően, hogy a vesztes oldal katonája volt. Ezek közül igen sokan álltak Mithridatész szolgálatába, de nem, mint katona, hanem, mint tanácsadó, kiképző. Ezek a menekültek egy a római hadsereghez hasonló, fegyelemben, felszerelésben is azt utánzó sereget kezdtek kiképezni.

II. Tigranész (i. e. 95 – i. e. 55) örmény királlyal is megerősítették az immár több évtizede köztük fennálló szövetséget. Tigranész egyike volt a nagy örmény királyoknak, akinek sikerült országa hatalmát megnövelni, elérnie a Földközi-tengert, a Szeleukidáktól pedig megszerezni Szíriát. Mindezek következtében papíron a két királyság szövetsége igen jelentős hatalmi tényezőnek számított, gyakorlatilag keleten ennél nagyobb, erősebb ekkor nem is létezett.

I.e. 74-ben meghalt IV. Nikomédész Bithynia királya, ami hatással volt a keleti viszonyok alakulására. A királynak két évtizedes uralkodás után mintegy megelőzve a sorsot, népe érdekében úgy látta jónak, ha végrendeletében az egész országot Rómára hagyja. Ezzel viszont már veszélyeztette volna a kényes keleti hatalmi egyensúlyt, amit nem tudott elfogadni Mithridatész. Nikomédésznek volt egy Nüsza nevű özvegye, akit fiút szült, így jogi szempontból az lett volna az igazi örökös. A fiú támogatása mellett döntött a pontusi király, tegyük hozzá, hogy nem merő szívjóságból, a hatalmi-politikai érdekek egyszerűen ezt kívánták. A helyzet abból a szempontból is kedvező volt, hogy Quintus Sertorius római tábornok ekkor már hosszú évek óta harcban állt magával Rómával. A lázadó hadvezér a hispániai római területeket szilárdan a kezében tartotta, és minden ellene küldött erőt levert. Tevékenysége jelentős mértékben lekötötte Róma erőit, így egy keleti háború vívása nem ígérkezett könnyű feladatnak. Mithridatész fel is vette a kapcsolatot a lázadó tábornokkal, de a közös ellenségen kívül más közös nem is volt bennük, és a hatalmas távolság miatt egymás segítségére sem lehettek.

Mithridatész mindent egy lapra feltéve megkezdte a háborút. Róma viszont felvette a kesztyűt. A szenátus Lucius Licinius Lucullus és Marcus Aurelius Cotta konzulokat küldte Mithridatész ellen, míg egy másik tábornokot, Pompeiust pedig Sertorius ellen Hispániába indult. Cotta vállalta azt, hogy leköti a pontusi flottát, míg a másik konzul Lucullus a szárazföldön indít támadást. A terv ésszerű volt, de nem vette figyelembe azt, hogy Mithridatész sem volt olyan rossz hadvezér és stratéga. A király észrevette, hogy a két sereg között egy rés nyílt, amit kihasznált. Hatalmas sereget volt képes csatasorba állítani, ami az egyes becslések szerint elérte a 130-160 ezer főt, aminek nagy része gyalogos volt, kb. 12-16 ezer lovas katonával kiegészítve. Ehhez jött egy közel 400 hajóból álló hadiflotta is. Cotta a római flottával Chalcedon kikötőjébe húzódott vissza, ahol a vele lévő légiókkal egy erős védelmi állást foglalt el. I.e. 74-ben itt támadta meg a pontusi haderő váratlanul a rómaiakat, akik hatalmas vereséget szenvedtek. Mithridatész serege legalább 10-13 ezer rómaival végzett, 4-5 ezer hadifoglyot ejtettek, és elpusztították a római flottát is. A pontusi király élete egyik nagy győzelmét könyvelhette el, ami jó kiindulópontnak tűnt a háború kezdetén.

A csata után Mithridatész a rómaiak által ellenőrzött Küzikosz ellen indult, amelyet hatalmas seregével ostrom alá fogott. A város egy szűk félszigeten helyezkedett el, ahova a teljes támadó sereget összezsúfolták. Mithridatész főmérnöke vezetésével indult meg az ostrom, amely során egy nagy ostromtornyot építettek, és katapultok tucatja kezdte el törni a falakat. Már javában folyt az ostrom, amikor megérkezett Lucullus consul serege. A rómaiak hadvezére egyike volt a kor legjobb stratégáinak, akinek a neve később a feledésbe merül. Lucullus serege háromszor-négyszer kisebb volt, mindössze kb. 30 ezer gyalogosból és 1-2 ezer lovaskatonából állt.  Az ostrom egyre jobban elhúzódott, és Lucullus felismerte a pontusi sereg legnagyobb gyengeségét, ami egyben az erőssége is volt, mégpedig a mérete. Egy megerősített tábort építettek a rómaiak, amivel lezárták a félszigetről kivezető utat. Szereztek pár foglyot, akiktől megtudták, hogy a pontusi táborban már csak alig pár napra van élelem, és ez csak még elszántabbakká tette a katonákat. Ezzel Mithridatész is tisztában volt, de próbálta eltitkolni az ostromlott város védői ellőt, akik számára felajánlották a megadást.  Lucullus viszont egyik emberét küldte a városlakókhoz azzal a hírrel, hogy tartsanak még ki pár napig, és akkor minden rendben lesz. A derék katona legalább vagy 10 km-t úszott, megkerülve a támadók táborát, hogy eljusson az ostromlott városba.

A támadók táborába egyre fogytán volt az élelem, betegségek kezdték tizedelni a katonákat, így napról napra egyre kevesebb emberrel lehetett számolni. Valamit tenni kellet. Mithridatész a tél kezdete miatt is úgy döntött, hogy a legtöbb beteget és sebesültet a lovasság védelme alatt keletre küldi. I.e. 73-72 telén indult el a menetoszlop, amit egyik kedvenc hadvezére vezetett. A Rhyndacus-folyó partján viszont Lucullus kb. 3-5 ezer légióssal útját állta a menetnek. A pontusi katonák derekasan harcoltak, de így sem voltak képesek legyőzni a rómaiakat, akik egyes források szerint legalább vagy 15 ezer embert mészároltak le a nagy hidegben a folyóparton. Ezzel a csatával Mithridatész elvesztette szinte a teljes lovasságát, a maradék hadával pedig felhagyott Küzikosz ostromával és megkezdte a visszavonulást Pontus felé. Lucullus utána indult, és a Granicos-folyónál legalább 20 ezer ember életébe került, hogy a fősereg tovább tudjon haladni. Mithridatész az elgyötört és hosszú utat megtett maradék gyalogságával és lovasságával (kb. 36 és 4 ezer) Cabira közelében vert tábort. A rómaiak ide is követték Mithridatészt. A terep is a rómaiaknak kedvezett, olyan szűk volt, hogy a lovasság használatát nem tette lehetővé. A pontusi király az elgyötört éhes és beteg sereggel, nem mert kockáztatni, nem merte megtámadni Lucullus öt légióból álló seregét. Inkább a visszavonulás mellett döntött, aminek a kihirdetése után kitört a pánik a seregben, ami teljesen szétesett. A rómaiak megtámadtak a tábort, ahol vagy 3 ezer ember vesztette az életét, a többiek pedig éppen hogy el tudtak menekülni a remélt biztonság irányába.

A háború elején közel 300 ezer embert mozgósító királyság hatalmas emberveszteséget szerzett alig 1-2 év leforgása alatt, kb. 20 ezer ember tért haza épségben, ami a jövőre nézve nem kecsegtetett túl sok jóval. Történelmi szempontból nézve Napóleon 1812-es orosz hadjáratához lehet hasonlítani a pontusi eseményeket. Hatalmas sereg indult útnak, ami eleinte sikereket is ért el, de haza már nem ért épségben, a hazafelé úton egyszerűen elkopott a sereg, a flottát pedig a rómaiak és a viharok együttesen semmisítették meg.

Míg Lucullus a pontusi fősereggel volt elfoglalva, addig Cotta a római fősereg hátát biztosította, Hérakleia városával bajlódott közel két évig, ugyanis a várost szilárdan védelmezte Mithridatész 4 ezer katonája, és csak i.e. 71-ben adták fel. A pontusi király az országa belsejébe húzódott vissza, ahol megpróbálta újra talpra állítani a seregét, továbbá követek útján segítséget kért a sógorától az örmény királytól is. Lucullus egyesével foglalta el a nagyobb városokat és i.e. 72 tavaszán megközelítette Mithridatész maradék seregét, attól nem messze tábort vert, de ennél több nem igazán történt. A felek megelégedtek egymás seregének zaklatásával, az utánpótlási vonalak elleni támadásokkal. Mikor a rómaiak egy nagyobb pontusi egységet bekerítettek, a király inkább tábort bontott és parancsot adott a visszavonulásra. A főleg újoncokból álló sereg viszont nem volt elég fegyelmezett, így inkább egy rendezetlen csürhe benyomását keltve kelt útra. Lucullus ezt látva a lovasságát küldte a vonuló pontusi hadsereg ellen, ami gyakorlatilag ettől a támadástól összeomlott. Még Mithridatész is csak nagy nehézségek árán tudott elmenekülni, te odalett a serege, a felhalmozott kincsei, az országa, családja nőtagjai is, akiket az ő parancsára inkább kivégeztek, hogy nehogy római fogságba kerüljenek. Alig 2.000 lovassal tudott csak a vejéhez menekülni az örmény királyságba.

Tigranész menedéket nyújtott a sógorának, de másfél évig még csak nem is fogadta azt. Akkor változott meg a helyzet, amikor Lucullus követ útján gőgösen követelte Mithridatész kiadását, ami igencsak felbőszítette az örmény királyt. A római tábornok azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben nemet mondanak az háborút fog jelenteni Róma és az Örmény Királyság között. Ezzel csak annyi baj volt, hogy Lucullusnak nem volt felhatalmazása az örmények megtámadására, így jogilag nem tehette volna meg, de erről II. Tigranész király mit sem tudott. A válasz megérkezte után a rómaiak felkészültek és i.e. 69 nyarán Kappadókia és az Eufrátesz folyó vidékén betörtek az örmény királyságba. A római sereg egyenesen az akkori örmény főváros Tigranokerta felé vette az irányt, és minden gond nélkül ostrom alá fogta. A csak félig kész város erősen erődített volt így is, 25 méter magas vastag falakkal rendelkezett, védelmet nyújtva egy hosszú távú ostromra. A római ostromtornyokat a védők égő kőolaj tartalmú eszközök felhasználásával felgyújtották, így Tigranokerta ostromát tekintik egyesek a kémiai hadviselés első esetének. Javába folyt már a város elleni küzdelem, amikor híre jött, hogy az örmény hadsereg, II. Tigranész király vezetésével a város felé tart. Lucullus az ostrommal felhagyott és csatára készült. A római sereg méretét tekintve igen megoszlanak a vélemények, valahol 20 és 40 ezer közé teszik, és az is bizonyos, hogy talán a sereg fele lehetett csak római, a többi szövetséges vagy zsoldos katona volt szerte Kis-Ázsiából. Tigranész seregét 80-100 ezer fő körülire becsülik, így többszörös túlerőben volt annyi bizonyos. Az örmény sereg legfélelmetesebb része a több ezer, páncéllal borított nehézlovas volt.

A két hadsereg i.e. 69 október 6-án találkozott szembe, ami a Tigranokerta-i csata néven vonult be a történelembe. Az örmény hadsereg két szárnyán vazallus királyok seregei helyezkedtek, középen pedig a félelmetes nehézlovasság várt a parancsra. Lucullus az ellenség számbeli fölénye miatt a seregét igyekezett minél szélesebbre húzni, így viszont nagyon vékony volt az arcvonal. Tisztában volt azzal, hogy amennyiben ezt az arcvonalat egy komoly támadás éri, az könnyen összeomolhat, ezt pedig nem kívánta megvárni, így a támadás mellett döntött. A római légiósok gyalogos támadást indítottak az örmény centrum ellen. Közben Lucullus a saját római és szövetséges, zsoldos lovasságát egy nagy kanyart leírva az örmény centrum elleni hátbatámadásra küldte, amit azok végre is hajtottak. A két tűz közé került nehézlovasságnak esélye sem volt arra, hogy komoly ellenállást tanúsítson. A támadásra szolgáló nehézfegyverzet és páncél most a vesztüket okozta, akadályozta a katonákat saját maguk védelmében, így igen hamar elpusztult nagy részük. Ez akkora zavart okozott az örmény seregben, hogy az elég volt a két szárnynak a visszavonulás megkezdéséhez. Lucullus hatalmas győzelmet aratott, úgy, hogy alig volt szinte saját vesztesége, még Tigranész több ezer, vagy egyes források szerint több tízezer emberét is elvesztette. A csata után a főváros megnyitotta kapuit a rómaiak előtt. Hatalmas volt a hadizsákmány, egyesek szerint legalább 8.000 talentum (kb. 200 tonna!) értékű volt a városban talált kincsek értéke.

Tigranész ezek után Mithridatész segítségét kérte. Az eddig mellőzött sógor szabad kezet kapott szinte mindenben. Új sereget kezdett felállítani, amelyet római mintára kezdtek kiképezni és felszerelni. Követek útján segítséget kért a Parthus Birodalomtól, de az nem akart háborúzni Róma ellen. I.e 68-ban a rómaiak Artaxata, az Örmény Királyság régi fővárosa felé vették az irányt, mert tudták, hogy ide húzódott vissza Tigranész és Mithridatész. Az új sereg még nem volt készen, sem számban, sem kiképzésben még igen alacsony szinten járt, de Tigranész nem akart még egy „fővárost” elveszíteni, így kénytelen volt csatát vállalni a római sereggel. Az Artaxata közelében zajló ütközetben Lucullus alig 15 ezres fős római serege megfutamította Tigranész újonc hadát.

Mithridatész szempontjából ez a vereség egy győzelemmel felérő helyzetet teremtett viszont. Szinte közvetlenül a csata után ugyanis Lucullus táborában lázadás tört ki. Csapatainak elege lett. Eddig 1.500 kilométert tettek meg ellenséges földön, és számtalan csatát harcoltak végig. De hiába volt minden győzelem, a katonák nem szívlelték a saját a parancsnokukat, aminek oka a vasfegyelem volt, amit az megkövetelt tőlük. Nem engedte a szabadrablást, tilos volt a civil lakossággal szembeni atrocitás, nem tűrte a római adószedők önkényeskedéseit, egyszóval nagyon sok ellensége lett, senki nem akart már vele harcolni. A római katonák kikövetelték, hogy forduljanak délnyugat felé, az örmény királyság virágzó és gazdag városai ellen menjenek tovább. Ez a helyzet egy váratlan lehetőséget teremtett Mithridatész számára, aki otthagyta sógorát és alig maroknyi hívével megjelent a saját királyságába. A helyiek gyűlölték a rómaiakat így nagyon hamar igen sokan csatlakoztak királyukhoz. A Lucullus által hátrahagyott Marcius Fabius Hadrianus mindössze két légióval meg valamennyi segéd és szövetséges csapattal rendelkezett. A rómaiak nem akarták megvárni amíg Mithridatész túlságosan megerősödik, ezért szembeszálltak vele.  Hadrianus viszont vereséget szenvedett, és nem volt más választása, mint hogy visszavonuljon. Mithridatész megpróbálta elfoglalni Hadrianus táborát, de kétszer is megsebesült a személyesen is harcoló király. Hadrianus a vereség után hírnököket küldött parancsnokának, Lucullusnak, Mezopotámiába és Gaius Valerius Triarius parancsnokhoz, aki két légióval éppen útban volt, mint erősítés. Triarius érkezett meg először és átvette az összes római haderő feletti irányítást.

Kr. e. 67-ben kiújultak a harcok, és a becsvágyó Triarius anélkül, hogy megvárta volna Lucullus érkezését, csatát vállalt Zela mellett. Mithridatész a seregét a felfejlődőben lévő római légiók ellen vezette támadásra, és sikerült meghátrálásra kényszeríteni, miközben a lovassága hátba támadta Triarius csapatait. Az igen hosszú harc brutális erővel tombolt, és akkor érte el a tetőpontját, amikor sikerült a rómaiakat egy árokig visszaszorítani, amit korábban Mithridatész parancsára ástak ki, és rejtettek el a katonái. Ez az árok bizonyult aztán igen sok római számára a végső állomásnak, a nap végére megölt római katonák holttestei töltötték fel. Mithridatész végig a katonái élén állt, ennek következtében majdnem meg is halt, egy komoly sebet kapott egy római katonától. Egyik legendája szerint egy Agari nevű sámán gyógyította meg kígyóméreggel. Az mindenesetre biztos, hogy komoly sérülése ellenére a nyeregben maradt, nem akarta, hogy katonái ne lássák, szükség volt a személyes jelenlétére, a buzdításra. Mire lement a nap közel 7 ezer római katona feküdt holtan a csatatéren.

Triarius nem is gondolt a tábora védelmére, megmaradt emberivel a futást választotta inkább Lucullus csapataihoz. A hadvezér egy percet sem akart késlekedni, parancsba adta a Mezopotámiai hadműveletek befejezését, és megkezdte az előkészületeket a Mithridatész elleni támadásra. Hadserege viszont cserbenhagyta. Elegük lett a számukra kevés haszonnal járó hadjáratokból, csatákból. Otthon sem volt senki, aki kiálljon a katonailag sikeres vezető mellett, így a szenátus leváltotta és helyette Pompeiust, a Spartacust is legyőző hadvezért küldték a frontra jelentős erősítéssel.

Pompeius mintegy 60 ezres sereggel kezdte meg a küzdelmet, amely nemcsak katonai, hanem politikai síkon is folyt. A parthusokkal sikerült megegyeznie, így azok megtámadták az Örmény Királyságot, ami így saját védelmével volt elfoglalva, nem tudott volna segítséget nyújtani, még ha akart volna sem. Mithridatész megérezve a veszélyt, inkább békét kért, ám Pompeius csak feltétel nélküli megadásról volt hajlandó tárgyalni. A háború így folytatódott, a pontusi sereg pedig lassan kelet felé vonult a rómaiak elől. I.e. 66-ban a Lykos-folyó vidékén táborozott Mithridatész mintegy 30 ezer gyalogossal és 2-3 ezer lovasával egyetemben. Ide érkezett Pompeius mintegy 50 ezer katonájával. Ekkor Appianos szerint néhány pontusi lovas a táborukból portyára indult, és a római lovassággal egy kisebb csatát kezdeményezett.

Amikor a rómaiak szövetséges lovassága is beavatkozott jobbnak látták visszatérni a saját táborukba. Visszatérésük zűrzavart okozott, azt hitték a táborban lévő katonák, hogy vereséget szenvedtek és jönnek a rómaiak. Pompeius ezt látva merész elhatározásra jutott, annak dacára, hogy lemenőben volt már a nap, a holdfényben támadásra vezényelte a légióit. Az éjjeli támadás mindent eldöntött, a pontusi táborban akkora zűrzavar robbant ki, hogy szervezett ellenállásról szó sem lehetett. Mithridatész alig tudott elmenekülni pár száz lovaskatonával, míg serege legalább 10 ezer halottat veszítve az enyészeté lett.

A korábbi évek eseményei tükrében érthető, hogy a király Örményország felé vette az irányt. Útközben kapta a hírt, hogy ez lehetőség elúszott. Tigranész király kijelentette, hogy nem kívánatos személy, és még 100 talentumnyi vérdíjat is kitűzött a saját sógora fejére, ha az mégis belépne az országa területére. Azzal vádolta meg többek között Mithridatész királyt, hogy az valamelyik fiát akarta Örményországban hatalomra juttatni, ami nem volt túl valószínű, kisebb gondja is nagyobb volt az éppen menekülésben lévő királynak. A valóság inkább a rómaiaktól való félelem lehetett, nem akarta Tigranész, hogy Pompeius ellene is vezesse a légióit. Mithridatész számára gyakorlatilag minden kapu bezárult, mindössze egyetlen hely maradt ahova mehetett. Ez nem volt más, mint a Boszporuszi-királyság, amit még uralkodása elején szerzett meg, és amely élén ekkor az egyik fia uralkodott. Mivel hajóval nem rendelkezett, meg, ha lett volna sem lett volna biztonságos, csakis szárazföldi úton, körbe végig a Fekete-tenger mentén haladva érhette el a célját. Maga ez az utazás is hatalmas tett volt, csekély kisérettel, forrongó tartományok, ellenséges törzsek közepette, de sikerült neki. Pompeius becsületére legyen mondva, megpróbálta ugyanezt, de kénytelen volt visszafordulni a seregével, mert a helyi törzsek zaklatásai, rajtaütései olyan mértéket öltöttek, hogy félő volt a teljes sereg elpusztul.

A vég

Mithridatész királysága egyetlen megmaradt területén viszonylag biztonságban volt, nyugodtan leélhette volna maradék életét, hiszen ekkortájban már közel járt a 70 életévéhez. De nem abból a fából faragták, aki annyiban akarta volna hagyni királysága elvesztését. A Róma elleni gyűlölet nem hagyta nyugodni, így újra a visszatérésen kezdett gondolkodni. Szövetségre lépett a Közép-Európai síkság déli részén élő szkíta törzsekkel, és egy nagyszabású terven kezdett el dolgozni az idős király. Az egész sztyeppei világ minden törzsét egy hatalmas tömbbe szervezve akart csapást mérni Rómára, úgy hogy a mai Krím-félszigetről szárazföldi úton egy hatalmas nomád hadsereggel indít támadást a Fekete-tenger nyugati medencéje mellett haladva a Balkán-félsziget irányába. Olyan nagyratörő és irreális volt a terv, hogy az kiverte szinte mindenkinél a biztosítékot.  Az itt élő kereskedővárosoknak elege volt a háborúból, az lehetetlené tette a kereskedelmet, ami a városok legfontosabb bevételi forrása volt. A maradék hadsereg sem akart újabb véráldozatokat, és még saját fia Pharnakész is összeesküvést szőtt ellene. A Boszporuszi-királyság fővárosában Pantikapaionban felkelés robbant ki, amely következtében Mithridatész a város egyik erős tornyába szorult maradék hívével együtt. Fiával tárgyalás útján próbált dűlőre jutni, de az nem vezetett sikerre így más megoldás nem látván az öngyilkosságot találta az egyedüli megoldásnak.

Megpróbálta megmérgezni magát, de amikor ez nem működött, akkor Appianosz szerint egy közeli barátja kezébe adta kardját, és megparancsolta neki, hogy ölje meg. A másik forrás Cassius Dio szerint, miután sem méreg, sem kard által nem sikerült végeznie magával, végül a csőcselék által vesztette az életét. Az mindenesetre biztos, hogy apja holttestét Pharnakész elküldte Pompeiusnak a meghódolása jeléül, a római hadvezér pedig rangjához méltó temetési szertartást rendezett neki, maradványait a családi sírba temettette el. Pompeius mellett a kortársak közül Cicero is rendkívül nagyra tartotta Mithridatészt, akit a beszédeiben a Nagy Sándor utáni legnagyobb királynak és Róma valaha volt legtekintélyesebb ellenfelének nevezte. I. e. 61-ben a magát Nagy Sándor után Nagy Pompeiusnak nevező Gnaeus Pompeius Magnus diadalmenetet tartott VI. Mithridatész pontusi király fölött aratott győzelme tiszteletére. A menetben körülhordozott 75.100.000 ezüstdrachma a birodalom egész évi adóbevételével volt egyenlő, és elegendő lett volna kétmillió ember egy éves élelmének fedezésére! Óriási mennyiségű kincs volt ez, amelyért három háborút vívtak, amelyért több tízezer ember adta az életét, és amely egy királyság és annak uralkodójának a bukásába került.

Felhasznált irodalom:

Appianos (2008): Róma ​története, Osiris Kiadó, Budapest

Castiglione László (1984): Az ​ókor nagyjai, Akadémiai Kiadó, Budapest

Ferenczy Endre – Hahn István – Maróti Egon (2008): Az ókori Róma története, Tankönyvkiadó, Budapest

Iustinus (1992): Világkrónika, Helikon Kiadó, Budapest

John Warry (1995): A ​klasszikus világ hadművészete, Gemini Kiadó, Budapest

Kertész István (2013): Botrányok ​az ókorban, Kossuth Kiadó, Budapest

Lucius Annaeus Florus (1979): Róma ​háborúi, Európa Kiadó, Budapest

Mary Beard (2018): SPQR – Az ókori Róma története, Kossuth Kiadó, Budapest

Németh György, Hegyi W. György (2011): Görög–római történelem, Osiris Kiadó, Budapest

Plutarkhosz (2005): Párhuzamos ​életrajzok, Osiris Kiadó, Budapest


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.