A zsidó nép honfoglalása egy történelmi tény, de annak időpontja, menete viszont mind a mai napig igen sok kérdést vett fel. Időpontilag az i.e. 16-13 század közötti intervallum biztos, de ezen belül mindegyik század mellett szólnak érvek. A zsidók a történelem egyik legszívósabb népének számítanak, és ez az állítás igaz az ókori történetükre is, amelyben kulcsszerepet játszott Mózes és az utóda Józsué is. Abban sem egyeznek a vélemények, hogy egyáltalán valós személyek voltak, de amennyiben mindkettőjük esetében lebontjuk a Biblia által köréjük épített mázat, akkor a töredékekből valamilyen valósnak mondható történelmi képet tudunk alkotni. Mindkettőjük története nagyon is emberi, egyaránt szól a bátorságról a kitartástól, de megjelenik benne az emberi természet sötétebb oldala is, így a kegyetlenség és az árulás is.

Zsidók megjelenése a történelemben

A zsidó a mai világ egyetlen olyan népének tekinthető, amely, ha nem is teljes pontossággal, de a múltjuk jelentős részét dokumentálta a Biblia segítségével. A történetük az i.e. 3. évezred végéig nyúlik vissza, amikor is a Közel-Kelet addigi megszokott rendjét szinte elsöpörték a sémi nyelvet beszélők megjelenése. Ma szerte a világban legalább 330 millió ember beszél sémi nyelvet, amelyek közé tartozik az akkád, a föníciai-pun az arab, az etióp és a zsidók nyelve a héber is. Tehát jó tudni, hogy a zsidó vallásból kialakult kereszténység és az iszlám, mint tudjuk egy tőről fakad, de a két nép, amely ma úgy gyűlöli egymást, még rokonságban is állnak egymással. A sémi nyelvet beszélők kialakulása, és hazája kapcsán több elmélet is napvilágot látott, és a legelfogadottabb szerint Nyugat-Afrikában, a mai Szahara és Száhel-öv vidékén lehetett az őshazájuk, amely terület egészen az i.e. 5 évezredig elegendő nedvességgel rendelkező szavannás területnek számított. Az éghajlati változások következtében kezdett el sivatagosodni, ami miatt az ott lakók elvándorolni kényszerültek, és az i.e. 4 évezred környékén több ágra szétválva telepedtek le a Közel-Kelet térségében, főleg az Arab-félszigeten, és Mezopotámia területén.

Az i. e. 3 évezred környékén a Mezopotámia területén élő sémi nyelvet beszélők nyugat felé mozdultak, amit a térségben élő népek számára egy egész társadalmakat elsöprő keleti támadás képében valósult meg. Ez a „támadás” igen sok zavart okozott Egyiptomban és olyan ősi városokban is, mint Ugarit, Megiddo vagy Jerikó. A nyugati sémi nyelvet beszélők a Földközi-tenger térségei felé nyomultak, és ezek között ott voltak a zsidók ősei is. Ezzel kapcsolatban jelent meg a térségben és Egyiptomban is a habiru kifejezés, amit a Mezopotámia felől érkező egyes csoportokra kezdtek alkalmazni. A kifejezés több jelentéstartalommal is rendelkezett, így az állandóan úton lévő, mindig csak bonyodalmat okozókra kezdték eleinte használni. Az ilyen csoportok nem szerveződtek törzsekbe, nem éltek városokban, és az állataikkal együtt az évszakoktól függően vándoroltak. Némely esetekben beálltak zsoldosnak valamelyik államban, de arra is volt példa, hogy kormánytisztviselők lettek (Pl. Egyiptom – József története), de dolgoztak kézművesként, kereskedőként is. Előfordult, hogy le is telepedtek, földet szereztek, és kis királyságokat hoztak létre. Minden habiru csoportnak megvolt a maga vezetője vagy hadvezére, aki alkalomadtán akár több ezer harcost csatasorba állítva tudott saját kis államot szerezni, majd letelepedni. Ezek a kis államok viszont egyáltalán nem voltak stabilak, egymással és a környező nagyhatalmakkal szemben nem bizonyultak hosszú életűnek. A nagyobb államoknak érdeke volt a habiruk „foglalkoztatása”, közülük mindig tudtak zsoldosokat felbérelni, de ez egy veszélyes folyamatnak is bizonyult, ezért a habiruk megerősödése esetén már terhessé váltak, és igyekeztek tőlük megszabadulni.

Az bizonyos, hogy a nyugati sémi nyelvet beszélő habiruk, így a zsidók ősei közül is igen nagy számban érkeztek Egyiptomba, és letelepedtek a Nílus deltavidékén. Ezek a bevándorlók többnyire békés körülmények között érkeztek, néha szabad akaratukból, hogy kereskedjenek vagy munkát találjanak, míg máskor az éhség hajtotta őket, vagy rabszolgaként kerültek ide. Az Egyiptomban élők a későbbi zsidó nemzetnek csak egy részét jelentették, de az ők élete mégis fontosnak bizonyult, kiemelkedő szerepet játszottak a nép és vallás kialakulásban, és ebben kulcsszerepe volt Mózesnek és Józsuénak.

Mózes és az Exodus / Kivonulás

Több elmélet is létezik a zsidók egyiptomi jelenlétével és Mózessel kapcsolatban. De jelen esetben nem a Bibliában foglaltak megkérdőjelezése a cél, hanem inkább az abban foglaltak történelmi szempontú megközelítése, az események bemutatása a vallási máz nélkül.

Történetünk I. Széthi fáraó (kb. i. e. 1290 – 1279) uralkodása idejében kezdődik, aki a XIX. dinasztia második fáraójaként került hatalomra. Viszonylag rövid uralkodása alatt hadjáratot indított a Közel-Keleten, a korábban egyiptomi fennhatóság alá tartozó Kánaáni, Szíriai területek feletti befolyás visszaállítására. Ennek során visszafoglalt pár várost, de ezek oda vezettek, hogy a Hettita Birodalommal a viszony oly mértékben kiéleződött, hogy a két nagyhatalom között reális veszélye volt egy háború kirobbanásának. A fegyverek helyett végül a diplomácia győzött, a két nagyhatalom megegyezett az érdekszférájuk határaiban, aminek eredményeképpen Egyiptom a legészakibb hódításairól lemondott, de megtarthatta Kánaán földjét. Széthi fáraó harcaiban nagy valószínűséggel részt vettek az Egyiptomban megtelepedett habiru zsoldosok is, akik számát illetően igen eltérő becslésekkel lehet találkozni, így a számuk mindenképpen több száz és pár ezer közötti lehetett. A fáraó viszont a háború után fenyegetést látott bennük, aminek legfontosabb oka az volt, hogy Kánaán földje elismerte Egyiptom fennhatóságát, és mivel ott is éltek habiruk, attól tartott Széthi, hogy egyszer csak a társaik mellé állnak a saját zsoldosai. Ez a félelem motiválta abban a döntésben a fáraót, hogy a habirukat lefokozza, azaz szövetséges zsoldos katonából egyszerű munkásokká minősítse le ezt a réteget.

II.Ramszesz fáraó (i. e. 1279 – 1213) egyike a leghíresebb egyiptomi uralkodóknak. Az ő nevéhez fűződik Per-Ramszesz városának az építése, amelyet a fővárosává tett. A Nílus delta egyik ágánál felépített város a fénykorában egyike volt a világ legnagyobb településeinek, lakossága meghaladta a 100 ezer főt is, és hatalmas építkezések jellemezték, a fáraót dicsőítő szobrok, épületek épültek szerte a városban. A hatalmas építkezésekhez viszont nem kevés munkáskézre is szükség volt, amit a Biblia is említ, kiemelve, hogy a zsidók is részt vettek a város felépítésében. Az, hogy a zsidók kényszermunkások, vagy rabszolgák lettek volna, mind a mai napig vita tárgyát képezik. A Leiden 348 nevű, II. Ramszesz korából származó papirusz így rendelkezik: „osszatok gabonafejadagot a katonáknak és ama habiruknak, akik köveket szállítanak Ramszesz nagy pilonjához”. Azonban nagyon valószínű, hogy nem Ramszesz idejében történt a zsidók kivonulása Mózes vezetésével, mert az uralkodása első felében pont Kánaán földje borult vérbe a két nagyhatalom közötti újbóli konfliktus eredményeképpen. II. Ramszesz hadjáratot vezetett a térségbe, amely az ókori történelem egy híres csatájában csúcsosodott ki, az i.e. 1274-ben lezajlott kádesi csatában. A hettiták és az egyiptomiak között lezajlott ütközetben mindkét oldalról több tízezer harcos, de akár 100-100 ezer ember is részt vehetett. A végeredmény döntetlen lett, de azért Ramszesz otthon hatalmas győzelemként tálalta a népének a dolgot. Pár éven belül békét is kötött egymással a két birodalom, amelyet még házassággal is megpecsételtek.

Az egyik legelfogadottabb felfogás napjainkban az, hogy i.e. 13. században élhetett Mózes és történt meg a zsidók Egyiptomból való kivonulása, és kezdődött meg a honfoglaló harcuk, amelyet Józsué folytatott Mózes halála után. Ez az időpont egybeesik azzal a népmozgással, amely Kis-Ázsiától egészen Egyiptomig érintette a térséget, és az ún. tengeri népek támadása néven vonult be a történelembe. Ebben az időszakban özönlötték el ezek a népek Kis-Ázsia jelentős részét, majd pedig komoly szerepük volt a Hettita Birodalom megsemmisülésében, és Egyiptom meggyengülésében is. Ebből a szempontból a zsidók ősei egy hatalmi vákumot használtak ki, mert a két nagyhatalom kiiktatásával a Kánaánnak hívott terület kisebb királyságai megszerezhetőnek tűntek.

II. Ramszeszt hosszú uralkodása után Merenptah nevű fia (i. e. 1213 – 1203) követte a trónon, aki a „nagy túlélő” nevet is megkaphatná az utókortól, ugyanis az édesapja 13 fiakánt látta meg napvilágot, így alapból szinte alig volt esélye a fáraó címre, de egyszerűen túlélt mindenkit, így az évek alatt a testvérei halálával egyre közelebb került a hatalomhoz, amelyet apja halála után meg is szerzett. Ramszesz halálának hírére a kánaáni királyságok szinte azonnal fellázadtak, és kinyilvánították a függetlenségüket, amire az új fáraó viszont nem tudott válaszolni, mert nagyobb baja is támadt ennél. Megjelentek a tengeri népek, akikkel a líbiaiak még szövetségre is léptek, és így együtt támadtak rá a Nílus deltavidékére. A fáraó a több évig tartó harcok eredményeképpen győzelmet aratott, sikerült megvédeni az országot, amit meg is örökítettek egy győzelmi sztélén (kőtáblán). „Kánaán népe nyomorult fogoly, Askelon meghódítva, Gezert elfoglaltam, Janoám elpusztult, Izrael puszta, magva nincs többé.” – szól a sztélé egyik sora, amelyben először van említve Izrael, azaz a zsidók uralta valamiféle terület. Lehetséges, hogy Merneptah nem győzött – a fáraók gyakran állították be diadalnak vereségeiket vagy döntetlen ütközeteiket –, annyi azonban világos, hogy összecsapott a zsidókkal, mégpedig saját területén kívül, amiből következően az ellenfél már elhagyta Egyiptom területért. Ez egyszersmind az első olyan utalás Izraelre, amely nem a Bibliában található.

Mózes születése és felnevelkedése megtalálható a Bibliában, azok valós történelmi megtörténtére lehet soha nem is lesz már semmiféle bizonyíték. A zsidók kivonulása szempontjából Mózes története egy gyilkossággal kezdődik, egy egyiptomi munkafelügyelővel végez, aki bántotta az egyik héber munkást. Ennek megtörténte miatt kell menekülnie, ami során kelet felé veszi az irányt. A következő években bejárja a térséget, a Vörös-tenger vidékét, a Sínai-félszigetet, és útja során a midiániták törzsével is találkozik, akik befogadják. Feleséget is választ magának, és letelepedik. A Biblia szerint itt jelenik meg neki egy égő csipkebokor képében Jahve, az egyedüli Igaz isten, aki egyfajta küldetést bíz Mózesre, álljon a zsidók élére és vezesse ki őket Egyiptomból, méghozzá Kánaán földjére, amit az isten a zsidóknak ígér. Mózes, ha vonakodva is, de hazatért Egyiptomba, ahol a népe elfogadta vezetőnek és az ígéret földjére történő vándorlás elnevezésű projektben való részvétel mellett is döntöttek. A Biblia szerint a fáraótól kérdtek engedélyt a zsidók a távozásra, amire az nemet mondott, és erre válaszul küldte Isten az országra az ún. 10 csapást, hogy így kényszerítse ki a fáraó döntésének a megváltoztatását. Annyit bizonyosan tudunk, hogy a 10 csapás legendája nem kitaláció, ténylegesen megtörtént, csak nem olyan gyorsan, nem napok alatt, hanem időben igen elnyúlva, amelyekből aztán a szájhagyomány idővel ezeket összemosva megalkotta a 10 csapás legendáját. A csapások közül hét esetében a klímaváltozás volt a felelős, és háromért pedig a santorini vulkánkitörés.

A Bibliában foglaltak szerint a sok csapás súlya alatt megroggyant fáraó engedélyt adott a Mózes vezette zsidók számára a távozásra, az ország elhagyására. A történelmi tény ezzel szemben inkább az lehet, hogy Mózes nem rabszolgákat, hanem egy jól képzett zsoldossereget vezetett ki Egyiptomból. A létszámot tekintve semmiképpen sem lehetett több százezer fő, amiről a Biblia ír, sokkal inkább kb. 20 ezer fő, és ebben már benne volt mindenki, így a családtagok is. A kivándorlás mellett döntött zsidók teljes fegyverzetben hagyták el a lakóhelyüket és keltek útra kelet felé, amivel kapcsolatban a Biblia is elsüt egy igen érdekes utalást. Mózes második könyvének (továbbiakban Exodus) 12 fejezetében azt olvassuk, hogy: „Izrael fiai Mózes szavai szerint jártak el, s az egyiptomiaktól ezüst­ meg aranydolgokat és ruhákat kértek. Az Úr bizalomra hangolta az egyiptomiakat a nép iránt, s azok teljesítették kérésüket.” (Exodus 12:35) Hiába is szépíti a Biblia ez bizony az egyiptomiak kirablásáról szól. Pont a legértékesebb holmikat vitték el, és biztosra vehetjük, hogy az egyiptomiak nem a zsidók szép szemei miatt adták oda az értékeiket. Még az is feltételezhető, hogy vér is folyt, ami elképzelhető annak a tükrében, hogy az egyiptomi sereg a zsidók után indult. Mózes az üldöző sereg elől a sivatagba vezette a zsidókat, nem pedig a tengerpart mentén, amerre a legrövidebb út lett volna. Ez azért is bizonyult okos döntésnek, mert Mózes elég jó helyismerettel rendelkezett, több évig élt ezen a vidéken. „Az Úr nappal felhőoszlopban haladt előttük, hogy mutassa az utat, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nekik. Így éjjel-nappal vonulhattak. Nappal sohasem tűnt el a felhőoszlop a nép elől, s éjjel sem a tűzoszlop” (Exodus 13:21-22). Sokak számára ez az idézet nem mond sokat, mert vallási értelemben próbálják a legtöbben értelmezni. A valóság ennél viszont sokkal prózaibb. A zsidók, mint habiruk, az egyiptomi hadigépezet szerves részét képezték korábban, így nemcsak ismerték a hadsereg működését, hanem annak részeként, ugyanazzal a kiképzéssel, tudással rendelkeztek, nem is beszélve a fegyvereikről. A sivatagban menetelő zsidó katonák mintegy másfél méter hosszú lándzsákkal és sarló alakú bronz kardokkal voltak felfegyverezve, és egyiptomi „mintára” haladt a menetoszlop is. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy tűzzel és füsttel történt a menetelők irányítása, az oszlop elején egy katona haladt, akinek a kezében egy magas rudat cipelt, aminek a tetején egy kisebb tűz égett, így mutatva az irányt éjszaka. Mózes a sivatagban viszont egy igazi szemfényvesztő trükköt mutatott be az üldöző egyiptomi sereggel szemben. Az éjszaka is menetelő zsidók ugyanis egyiptomi mintára az őrtüzet igénybe véve haladtak, de ezúttal az őrtűz nem az oszlop elején, hanem annak a végén volt, így az egyiptomiak azt hitték, hogy közelednek hozzájuk, valójában pedig távolodtak a zsidók. A történelem egyik leghíresebb jelenete lett az, amikor Mózes átkelt a zsidókkal a „Sás-tengeren”, azaz a Vörös-tengeren.

Szinte minden ember halott már arról, hogy miként nyílt kétfelé a tenger, és keltek át rajta száraz lábbal a zsidók Mózes vezetésével. Próbálták már ezt többféleképpen magyarázni, az isteni csodától kezdve mindenféle magyarázat látott napvilágot. Történelmi szempontból a legvalószínűbb az, hogy Mózes ismerte a környéket, és a megfelelő helyismeret birtokában tudta, hogy hol van a Vörös-tengeren egy olyan terület, ahol apály idején olyan mértékben lecsökken a vízszint, hogy egy mocsárhoz hasonló tájkép jelenik meg pár órára, amelyen száraz lábon is át lehet kelni. Mózes így egyszerűen csak túljárt az őket üldöző egyiptomi sereg eszén, akik megpróbálhattak a zsidók után menni, de a harci szekereik elakadtak a mocsaras talajon, és elképzelhető, hogy időközben a dagály is megérkezett. Ha így történt is, az nem valószínű, hogy a teljes egyiptomi sereg megsemmisült volna, de ha mégis megtámadták, és legyőzték volna őket a zsidók, annak nem maradt írásbeli nyoma. Ennek oka pedig az, hogy az egyiptomiak főleg csak a sikereket jegyezték le, a vereségekről mindig mélyen hallgattak. A zsidók elhagyták az egyiptominak számító területet, és a fáraónak ezernél több gondja is volt annál, hogy még az országa határai kívül is üldözze a zsidókat, és ezzel gyengítse a saját állama védelmét. A vándorlás harmadik hónapja során a zsidók egy idegen törzs, az amalekitákkal került szembe, akik megtámadták Mózes „seregét”. Mózes egy dombtetőről nézte a küzdelmet, miközben egyik alvezére Józsué a harcok sűrűjében személyesen is harcolt az ellenfél katonáival. A Bibliában azt olvashatjuk, hogy „ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez” (Exodus 17:11). Itt se feltétlenül valami isteni csodára kell gondolni, mindössze az egyiptomi hadtudományt kell egy kicsit ismerni, mert ott volt szokásban az, hogy csata közben a hadvezérek kézmozdulatokkal irányították a seregük mozdulatait.

A zsidók nem Kánaán, nem az ígéret földje felé vették az irányt, hanem a Sínai-félsziget felé. Ennek oka abban kereshető, hogy túl kevesen voltak ahhoz, hogy a hazának kiszemelt területet megszerezzék. Történelmi szempontból vizsgálva az eseményeket, egyszerű magyarázat van a déli irányra. A félsziget déli részén élt egy törzs, ami értett a fémművességhez, és a környék bányáit üzemeltetve réz és bronz fegyvereket is nagy számban készítettek. A több hónapos vándorlás a sivatagos tájon a morálra is káros hatással volt, és erre a Biblia is utal, amikor megjegyzi, hogy a zsidók közel álltak ahhoz, hogy fellázadjanak Mózes ellen. Mózes a zsidók nevében megkötötte a szövetséget Istennel, megkapta a tízparancsolatot, amelyet két kőtáblán kapott kézhez.

Mindezek közben, mintegy 40 napig fent volt a Sínai-hegyen, magára hagyva a zsidókat, akik egy idő után nem vették jó néven, hogy a vezetőjük elhagyta őket. Így amikor Mózes lejött a hegyről, azt látta, hogy követői már nem az igaz istent imádják, hanem egy aranyborjút. Mózes a leviták törzsét hívta össze, akik sátorról sátorra haladva megölték a saját rokonaikat, több ezer embert. Szörnyű tett volt ez a hatalom érdekében, és valahogy érdekes, hogy a megbocsátó isten, aki még az általa adott parancsolatokban is a gyilkosság tilalmáról beszélt, ezúttal Mózesen keresztül ilyen tettre sarkalja a zsidók egy részét, csak azért, mert másképpen gondolkodnak, és nem imádják őt. A történtek után a leviták egyfajta harcos papi kaszttá váltak, akik egyben Mózes testőrei is lettek. Ha eltávolítjuk a vallási mázat, akkor egy nagyon is egyszerű, a vezetők számára sokszor kihívást jelentő eseményt látunk, a vezető hatalmának, stílusának, a közös célok elérésébe vetett hitt meggyengülése szokott olyan eseményekhez vezetni, ami során megkérdőjeleződik igen sok minden az emberek fejében.

A zsidók nem voltak elegen ahhoz, hogy Kánaán földjét menetből megszerezzék, ezért Mózes kötelező sorozást rendelt el, minden megfelelő korú férfi a hadsereg része lett, és kiképzést is kapott, így az intézkedés hatására a vándorló zsidók egy kb. 5 ezer fős sereggel rendelkezhettek. A sereg központi magját a nehézgyalogosok jelentették, és két év alatt egy profi sereget képeztek ki egyiptomi mintára, ami csak annyiban különbözött, hogy harci szekerekkel nem rendelkezett. Mintegy két évig vándoroltak Kánaán felé, amikor is elérték a terület határát, és megálltak Kadesh Barnea oázisánál, ahonnan a Biblia szerint felderítőket küldött ki Mózes Kánanán irányába. A felderítők arról hoztak hírt, hogy milyen igen erős a védelem, amiből azt a következtetést vonták le a zsidók és maga Mózes is, hogy ennyi ember kevés lesz a terület megszerzéséhez. Itt álljunk meg egy pillanatra. Tévedés ne essék, a zsidók megtehették volna, hogy Kánaán földjére lépnek, és valamelyik helyi királyság szolgálatába lépnek, amelyért cserébe letelepedhettek volna. De eszük ágában sem volt osztozni bárkivel is a területen, egyszerűen csak ők akartak élni Kánaán földjén. Így a gyakorlatban egy irtó hadjáratra készültek, arra, hogy kiirtsanak minden más népet, és ne kelljen senkivel sem osztozni. A Biblia szerint mintegy két generációt maradtak az oázisban, ami idő alatt a létszámuk kb. 25-ről 35 ezer főre nőtt, így a hadsereg létszáma is megnőtt kb. 8-9 ezer főre.

A zsidók honfoglalása, az Ígéret Földjének elfoglalása két szakaszban valósult meg, ami közül az első kötődik Mózeshez. A zsidók kelet felől kezdték meg Kánaán meghódítását, a Jordán- folyó völgyébe meneteltek, ahol az amoriták éltek. Engedélyt kértek az áthaladásra, amit viszont nem kaptak meg. Ekkor már Józsué vezette a haderőt, Mózes átadta neki a hadsereg vezetését. Józsué irányításával a zsidók összecsaptak az amoritákkal.  A csata egész nap tartott, és a zsidók győzelmével zárult, amelynek az okát a kiképzésben és a taktikai tudásban lehet megtalálni. Az amoriták után Moáb és Gibeon földjét is megszerezték a zsidók. A Jordán völgyi hadjárat a gyakorlatban egy brutális tett volt, amely során mindenkit lemészároltak, egész népeket irtottak ki a zsidók. Ennek az oka talán abban kereshető, hogy Kánaán felé haladva egyszerűen nem akartak ellenséget hagyni a hátuk mögött. Mózes ebben az időben fordult a midaniták törzse ellen, ami azért is volt furcsa, mert ez a csoport mentette meg az életét, fogadta be, és a felesége is midanita volt.  Parancsba adta a midaniták teljes lemészárlását, csak azért, mert nem imádták az egyetlen istent. A zsidó katonák végrehajtották a kegyetlen parancsot, megöltek minden midanita férfit, elrabolták minden vagyonukat, és így vonultak vissza Mózes színe elé. Mózes viszont ezzel nem elégedett meg, visszaküldte a katonákat, hogy fejezzék be a „munkát”, és öljenek meg minden lányt és asszonyt is, a vérontás után pedig rituális tisztítást tartottak, hogy megszabaduljanak a bűntudattól. A Biblia szerint nem sokkal ezután halt meg Mózes, ami köré egészen szép kis legendát kerítettek. A valóság ennél sokkal prózaibb lehet. Egyrészt Mózes már idős ember volt, aki, ha hiszünk a Bibliának a zsidók Kánaánig tartó négy évtizedes vándorlása során végig a nép vezére és prófétája volt, és már az elinduláskor is igen idősnek számított. Másodsorban azt is érdemes megemlíteni, hogy egyes történészek azon a véleményen vannak, hogy az ilyen csodás történetekkel fűszerezett halálok esetében inkább az ellenkezője igaz, tehát elképzelhető, hogy a saját népe gyilkolta meg a vezetőt, azért, mert egyszerűen elegük lett belőle, vagy már túl sok kiontott vér terhelte a lelküket.

Mózes a zsidó nép történetében egyedülálló személyiségnek számít. Ő volt az a teremtő erő, amely a gyakorlatban megteremtett egy nemzetet, egy népet. Egy személyben volt vezér és próféta, akire jellemzőek voltak a meghatározó tettek, ugyanakkor a kíméletlenség is Olyan férfi volt, aki azon túl, hogy közvetítőként lépett fel Isten és ember között, arra törekedett, hogy a legmélyebb idealizmust gyakorlatias államférfiúi tevékenységre váltsa, a nemes eszméket pedig a mindennapi élet részleteinek nyelvére fordítsa. Ugyanakkor törvényalkotó és bíró volt, egy kiemelkedő személyiség, de semmiképpen sem emberfölötti. Az exodus legfontosabb alapvető indítéka is politikai volt. Az Egyiptomban élő zsidók egy kellemetlen kisebbséget alkottak, akik számára abban az időben egy kedvező geopolitikai rés nyílt, amit ki is használtak, elkezdtek egy saját hazát építeni maguknak.

Józsué a katonai stratégia

Józsué fiatal korában Mózes „biztonsági főnöke” volt, ő állt testőrként Mózes mellett a Sínai-félszigeten, és ő parancsolt a testőrségnek. Katonai hírnevét a vándorlások során alapozta meg, ekkor nevezte ki Mózes katonai parancsnokká, ami után kulcsszerepe volt a Jordán folyó menti hadjáratban. Mózes halála után az ő kezébe került a hatalom és a felelősség is a zsidó néppel kapcsolatban. Józsué stratégiai zsenije már abban is megnyilvánult, hogy fel tudta mérni a várható feladatot, és ennek a szellemében készült a további harcokra. Tisztában volt azzal, hogy a harci szekerekkel is rendelkező Kánaáni városok seregeivel a zsidók nyílt csatában nem kelhetnek versenyre, ezért inkább a csapj le és fuss taktikát helyezte előtérbe a korai időkben.

A zsidók honfoglalásának második fázisa Jerikó megtámadásával vette a kezdetét. A város ekkor már nem volt a korábbi önmaga, aminek okát a régészek az i.e. 1.550 körül pusztító földrengésben látják. Ekkor a város nagy része, beleértve a városfalakat is, leomlott. Ezt követően újjáépült a város, de már korántsem rendelkezett akkora jelentőséggel és erővel, mint korábban. A Bibliában szereplő történet a városfalak leomlásáról ennek a korábbi eseménynek a hagyományban történő tovább öröklődése következtében kerülhetett bele. A hagyomány, a Bibliában leírtak mögötti valós tartalom kibogozása nem könnyű, ezért is számos elmélet létezik a város elfoglalásával kapcsolatban. Ezek közül a talán a valósághoz legközelebb álló szerint Jerikó pusztulása köszönhető a hírszerzés, a megtévesztés, és a speciális katonai műveletek kombójának. Józsué két kémet küldött Jerikóba, akik a borbélyházba találkoztak egy Ráháb nevű prostituálttal, aki hajlandó volt segíteni. A kémek kiderítették, hogy a közhangulat ingatag, eljutott már ide a Jordán folyó menti mészárlás híre. A városi őrség megtudta, hogy zsidó kémek vannak a városban, el is kezdték keresni azokat, de Ráháb segített a kémeknek kicsúszni az őrök karmaiból.  Azok visszatértek a sereghez és Józsué a város fala alá vezette azt. A történészek szerint kb. 2-3.000 lakos élhetett ekkoriban Jerikóban, ami kb. 500 védőt jelenthetett. A zsidó sereg körbevette a várost, de nem támadott, hanem hat napon át körbe-körbe masírozott a város körül. A hetedik napon megfújták a harci kürtöket és a falak leomlottak a Biblia szerint. Ezzel szemben inkább azt valószínűsítik, hogy Ráhábnak volt nagyobb köze a város elestéhez.  Ugyanis a háza a két városfal között volt, és innen egy vörös kötelet engedett le az ablakából, ami jelezte, hogy hol lakik. A zsidók álcázás gyanánt masíroztak a városfalak körül, mert addig a kötélen több tucat embert tudtak bejuttatni a városba észrevétlenül.  Kb. 50-60 fő elegendő is lehetett arra, hogy legyűrjen annyi védőt, ami elegendő volt ahhoz, hogy kinyissák a városkaput. Ráháb megmenekült mert sértetlenséget ígértek neki, a falak leomlása pedig csak szimbolikus értelemben szerepel a Bibliában. A városban viszont mindenkit megöltek, minden élőlényt, majd fel is gyújtották, a földel tették egyenlővé.

Az egyik következő célpont Bétel kánaáni város volt, ami azért volt fontos, mert innen ellenőrizni lehetett a területen futó központi hegygerincet. A legújabb kutatások szerint Józsué felderítőket küldött a város és környékére. Ezek megtalálták a várostól nem messze Ai romos erődjét, amely már üresen állt régóta. Ezért nem tulajdonítva neki nagy jelentőséget alig kb. 5-600 katonát küldött Józsué a romokhoz, ahol viszont a bételi hadsereg többsége rejtőzött. A romok közé beküldött előőrsöt a bételiek legyilkolták, a többi zsidó katona erre pedig inkább visszatért a fősereghez. Az Ai csapda volt Józsué első veresége, amit ki kellet küszöbölni. Így másnap Józsué az egész sereget Ai ellen vezette, ahol a seregéből csak ezer embert állított ki, a többit elrejtette. Egy másik seregrész Bethel mellett foglalt állást. A romos erődöt védők látva a zsidók kis seregét kivonultak a romok közül és mintegy 2-3 ezer fős seregükkel támadásba lendültek, amivel feladták a taktikai előnyüket. A két sereg közötti harc megkezdése után a zsidó sereg hátrálni kényszerült, amire bételi sereg utána vetette magát. Ekkor az addig rejtőzködő katonák hátba támadták a védőket és porig rombolták az Ai-t védők táborát. A védők így a két zsidó sereg közé kerültek, és ezzel meg is lett pecsételve a sorsuk.  Józsué gyengének mutatta magát, így ennek köszönhetően tudott győzni. A győzelem után Bétel is úgy járt, mint Jerikó, a teljes pusztulás lett a végzete.

A következő lépés diplomáciai volt, Józsué meggyőzte a helyi törzsek egy részét, hogy csatlakozzanak a zsidókhoz. A törzsek nem voltak szerződésben a kánaita városokkal, zsoldosként nyugodtan csatlakozhattak a zsidókhoz, akinek így a serege már meghaladhatta a 10 ezer főt. Gibeon városa lett a következő célpont. A város rettegett, így inkább szövetségre lépett a zsidókkal, amivel együtt a legfontosabb kereskedelmi út is Józsué ellenőrzése alá került. Ez viszont már a zsidók ellenségei számára is igen veszélyesnek tűnt. A jeruzsálemi király üzenetet küldött négy másik uralkodónak, amiben összefogást javasolt. Az öt király serege egyesült erővel ostrom alá vette Gibeont, egy legalább kb. 15 ezres sereggel, amiben nagy számban voltak páncélos nehézgyalogosok és harci szekerek is. A város segítséget kért Józsuétól, amire az nem mondatott nemet, az egész hadjárat kudarcát jelentette volna.  A zsidó sereg elindult a város felé, ahova az az éjszaka közepén érték el.

Gibeon egy völgyben feküdt egy kis dombon, és ez vették körbe a kánaánita seregek. Józsué serege teljesen titokban érkezett meg és így szinte körbe tudta venni az ostromlókat. Napfelkeltéig várt a támadással Józsué, aztán a felkelő nappal a háta mögött támadásra vezette a seregét. A kánaánita sereg szint ekkor ébredezett, így esélyük sem volt. Józsué kihasználta a földrajzi adottságokat, hogy taktikai előnyhöz jusson, és győzelemre vezette a seregét. A zsidók nem hagytak télélőket, egész nap üldözték a megvert sereget pihenés nélkül, tovább folytatva a mészárlást. A csata fordulópontot jelentett Kánaán meghódításában. Jeruzsálem és több nagyobb város még sokáig nem került a zsidók kezére, ezeket a honfoglalás során nem sikerült megszerezni, így a kánaánitáknak meg kellett tűrniük maguk között az új honfoglalókat. A Biblia Józsué könyvében még leírja az észak-kánaáni közel 40 ezer lakosú Hácór városának az elpusztítását, amire a régészek is találtak bizonyítékokat. A város királya koalíciót akart szervezni a hódítók távoltartására, és ez lett a végzete. A király seregét szétverték, a várost pedig a földdel tették egyenlővé.

A Józsué könyvében leírt honfoglalási harcok gyakorlatilag csak néhány város elfoglalását beszélik el. Nincs beszámoló a Kánaán középső részének a meghódításáról. Kánaán részleges meghódítása után Józsué sorsvetés útján felosztja a területet a 12 zsidó törzs között – még azokat a területeket is, amelyeket nem hódítottak meg. A Biblia szerint 110 évesen halt meg Józsué, de a sorok mögé rejtve azért kiolvasható, hogy szinte elfeledve, névtelenül hal meg. Munkáját a következő generációk fejezik csak majd be. A betelepülés megszilárdítása, a megmaradt városok legyőzése és a tengerpart végső elfoglalása több mint két évszázadot vett igénybe, és i. e. 1200-tól 1000-ig tartott; csak ekkor, az évezred vége felé jött létre az egységes izraeli királyság.

Abban egyetért minden tudós és régész, hogy Kánaán földjét a zsidók ősei kitartó hódítás révén apránként megszerezték, ami során egyes városok, kisebb államok eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokat asszimiláltak a hódítók. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján viszont a honfoglalás kezdete és időtartama mind a mai napig bizonytalan. Azért is nehéz igazságot tenni, mert szinte minden dátum és elmélet mellett szólnak bizonyos érvek, így nehéz a szakemberek dolga. Mózes és Józsué esetében is mai napig nem tisztázott, hogy valós személyek voltak-e egyáltalán. Annyi bizonyos, hogy a nevükhöz köthető események jelentős része ténylegesen megtörtént, bizonyítékok támasztják alá. Az is biztos, hogy a Biblia nemcsak vallási szempontból fontos dokumentum, hanem történelmi szempontból is igen értékes, a benne lévő események jelentős része szilárd alapokon nyugszik, valós események képezik azt a szilárd alapot, amelyet ki lehet bontani. Abban is biztosak lehetünk, hogy akár volt Mózes és Józsué, akár nem, hozzájuk hasonló személyeknek igenis létezni kellett ahhoz, hogy egy kis csoportból egy népet kovácsoljanak és egy hazát teremtsenek a semmiből.

Felhasznált irodalom

David Rohl (2004): Az ​elveszett testamentum, Gold Book Kiadó, Debrecen

David Rohl: (2001) Fáraók ​és királyok, Gold Book, Debrecen

Dobrovits Aladár – Kákosy László – Komoróczy Géza – Trencsényi-Waldapfel Imre (1964): Bábel ​tornya. Az ókori Közel-Kelet mítoszai és mondái, Móra Ferenc Kiadó, Budapest, 1964

https://mult-kor.hu/20100330_klimavaltozas_es_vulkankitores_eredmenye_volt_a_tiz_csapas

https://mult-kor.hu/20120417_tenyleg_pusztithatott_a_bibliai_tiz_csapas

https://szentiras.hu/

https://www.ancient.eu/Moses/

https://www.britannica.com/biography/Joshua

https://www.britannica.com/biography/Moses-Hebrew-prophet

Paul Johnson (2011): A ​zsidók története, Európa Kiadó, Budapest


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.