„Koszorút kötöttem

Cserfa-levelekbül,

Harmat csillog rajta

Örömkönnyeimbül…

Kinek adnám én ezt,

Kinek adnám másnak,

Mint vitéz Lenkei

Huszárszázadának?”

Petőfi Sándor: Lenkei százada

Bevezetés

Az aradi vértanúk neveit, ha nem is abc sorrendbe, de jó páran fel tudjuk sorolni. Lehettek volna többen, és igen, többen is voltak ennél. A szabadságért a közkatonák ezrei mellett igen sok tiszt, főtiszt is az életét adta. Aradon is sokkal több főtiszt várta a sorsa beteljesedését, mint a 13-ak. 1850-ig összesen 17 katonai vezető halt meg az aradi várban, akik közül az első Ormai Norbert ezredes volt, akit már 1849 augusztus 22-én kivégeztek, és őt követték az „aradi tizenhármak” október 6-án. Október 25-én állt kivégzőosztag elé Kazinczy Lajos honvéd ezredes, akit, ha hűen ragaszkodunk a számokhoz akkor a 15-ik vértanúnak tekintenek. Egyedül Lenkey János lóg ki a sorból, mert ő természetes halállal halt meg az aradi börtönében. Lenkey János élete nem maradt ismeretlen, a történettudomány mellett az irodalom és a filmvilág is „felfedezte”. Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében Baradlay Richárd alakját Lenkey nyomán mintázta meg, és az 1978-ban forgatott 80 huszár című film története is nagy mértében merített az életéből.

Lenkey János századosként

„Óh, huszár, huszár! Te vagy a magyar szeme fénye”

Lenkey János 1807. szeptember 7-én született Egerben. Édesapja Lenkey Károly borkereskedő volt, aki korábban nemesi testőrként szolgált Bécsben, ahova a születés után nem sokkal vissza is tért a család. 1809-ben a franciák elől a család menekülni kényszerült, így visszatértek a biztonságosabb Egerbe. A feleségnek nem volt az ínyére ez a pár költözködés ezért pár év múlva visszaköltözött a családjához és a két fiát az apára hagyta, akitől el is vált.

Lenkey szülőháza Egerben

Az apa felpakolta a két gyerekét és mindent hátrahagyva Aradra költözött 1812-ben, ahol a közigazgatásban vállalt munkát. Az alig 15 éves fiatal Lenkey 1822-ben a 33. gyalogezred ifjú hadapródja lett. Innen került a korneuburgi utásziskolába, amit kitűnő eredménnyel teljesített, és azt követően 1827-ben a 6. huszárezred állományába került. A Württemberg huszárezred a birodalom egyik legelitebb és legjobban megszervezett ezrede volt. II. Vilmos württembergi király után lett elnevezve az 1734-ben Károlyi Sándor lovassági tábornok által alapított huszárezred. Az elit egység a megalakulásától kezdve egészen az első világháború végéig a Habsburg Birodalom minden háborújában ott volt és derekasan küzdött.

Württemberg huszárok a szabadságharcban

Az ezredhez való bevonulás után egy évvel, 1828. január 28-án az ifjú Lenkeyt alhadnaggyá léptették elő. A következő években szolgált Csehországban, Franz von Schhlik gróf parancsnoksága alatt, aki később a szabadságharc idején lett ismert hazánkban. 1832-ben főhadnagy, 1839-ben az akkor már Galíciában állomásozó Lenkey másodkapitány lett. Ezekben az években a szerelem is meglegyintette Serafina Potocka grófnő képében, de a tervezett házasságból nem lett semmi sem. Egyrészt nagyon szigorú szabályok vonatkoztak a tisztek házassággal kapcsolatos terveire, másrészről a rangja, és így a fizetése sem verte az eget. 1843-ban egy század parancsnoka lett és kapitányi rangot kapott Lenkey.

Huszárok kiképzésen (80 huszár c. film)

Forradalomtól a lemondásig

Az 1848 tavaszán Párizsból elindult forradalmi hullám hetek alatt végigsöpört a fél kontinensen és Magyarország mellett a galíciai lengyelek képzeletét is megmozgatta, nem is beszélve a magyar huszárokról. 1848 március 22-én a Lenkey-század Stanislau városába lett vezényelve, az ottani forró helyzet miatt kellett már meglévő helyi erőket megerősíteni. A helyi lengyelek ismerve a magyarok otthoni helyzetét, joggal bíztak abban, hogy a két nép közötti régi barátság nevében a maguk oldalára tudják esetleg állítani a huszárokat.

Az egyik este Kalliany tábornok dandárparancsnok ellen tüntettek a lengyelek, amivel szemben a helyi katonai erők igen keményen léptek fel, ami során viszont pár szolgálaton kívüli magyar huszár a lengyel civilek védelmére kelt. A tömegoszlatás során egy fiatal lengyel nemes olyan súlyosan megsebesült, hogy hamarosan bele is halt a sérülésbe. A temetése gyakorlatilag egy újabb tüntetéssé vált, ahol magyar huszártisztek, és még néhány közhuszár is részt vett. Ez még csak a kisebbik bajnak bizonyult. A felső vezetés viszont azt már nem nézte jó szemmel, hogy a huszárok még a koporsót is a vállukra vették egy szakaszon. Ez már felkeltette a katonai vezetés gyanúját Lenkey személyével szemben. Mikor pedig egy újabb tüntetés alkalmával a kivezényelt huszárokat a lengyel tüntetők éljenzéssel fogadták, vizsgálatot indítottak. A század parancsnokát az ezredtörzshöz rendelték, ahol gróf Paar ezredes a történtek miatt minősíthetetlen hangnemben támadt a kapitányra és hat nap fogsággal büntette. A századot, mint megbízhatatlan egységet visszahelyezték az előző állomáshelyére, a Dnyeszter partján lévő Mariampolba.A huszárok azt hallották, hogy többet nem is tér vissza a századhoz, pedig őt a későbbi vallomások szerint mindannyian rendkívüli módon szerették.A büntetés letelte után Lenkey benyújtotta a lemondását, amiben nem a büntetés jelölte meg fő oknak, hanem a parancsnok által szóban elhangzott sértéseket az ő személyével és a nemzetével kapcsolatban.

Az igazi „80 huszár”

Amíg Lenkey a büntetését töltötte, addig a százada már javában arra készült, hogy ők bizony angolosan távoznak haza Magyarországra. Ebben nagy szerepe volt az egyik közhuszárnak, Hajdú Mihálynak, aki levelet kapott otthonról, amihez mintegy mellékletként csatolták a szerettei Petőfi Sándor Nemzeti Dal című versének egy nyomtatott példányát, és ami fontosabbnak bizonyult, egy röplapot is. Ebben az országhatáron kívül szolgáló magyar katonákat buzdították a mielőbbi hazatérésre. Ez eldöntött mindent.

„Miért búslakodtok

Jó magyar huszárok?

Némelyik szeméből

Könny miért szivárog?

“Hogyne búslakodnánk,

Hogyne búslakodnánk,

Mikor veszélyben van

Édes magyar hazánk?”

Petőfi Sándor: Lenkei százada

A század május 28-án a Dnyeszter folyóhoz ügetett azzal a céllal, hogy fürdést rendeznek a lovaiknak. Itt a folyó partján, távolabb a kíváncsi, és mindent figyelő szemektől határozták el, hogy ők bizony tűzön vízen át, de hazatérnek. Visszatértek a laktanyába, ahol a lehető legnagyobb titoktartás mellett csendben felkészültek az útra. A főhadnagyuk, amint megtudta, hogy mire készülnek, le akarta beszélni a századot a veszélyes vállalkozásról, de ezzel csak azt érte el, hogy megkötözve egy szekérre rakták, majd pedig az esti órákban zárt sorokban, trombitaszóval kísérve, mintha csak valami gyakorlatot tartanának, kivonultak a laktanyából. A 131 emberrel és 137 lóval meginduló század a közeli Dnyeszterhez vonult. A főhadnagyot ladikban átszállították, a lovasok pedig átúsztattak és megindultak délnek, a Kárpátok felé. Erre azt a válaszlépést találta ki az ezredparancsnokság, hogy a leszerelésére váró Lenkey János kapitány menjen a szökött század után és térítse őket belátásra.

Benczúr Gyula: Visszatérő Lenkey huszárok

Lenkey a későbbi vallomásában azt vallotta, hogy szabályos parancsot kapott, ezért ment a százada után. A teljes történet kibogozása, még ennyi év távlatából sem egyszerű, de nem is lehetettlen. Lenkey 26 évnyi aktív szolgálat után készült a kilépésre úgy, hogy se család, se otthon nem várta, csak adóságai voltak mindössze. Az egyik elképzelés szerint olyan ajánlatott kapott, hogy amennyiben visszahozza a századot, akkor maradhat katona, de ugyanakkor arra is gondolhatunk, hogy eleve az volt a szándéka, hogy a század után küldjék, mert így volt a legegyszerűbb csatlakozni hozzájuk. 1848. május 29-én Lenkey utolérte a szökött huszárokat, akik felszólították, hogy tartson velük. Lenkey szabadkozott és látszólag szép szóval igyekezett az emberek lelkére hatni, hogy térjenek vissza. Azok nem voltak hajlandók, sőt – mint Lenkey aradi kihallgatása során erről beszámolt -kényszerítették a kapitányt, hogy az velük tartson haza Magyarországra. Lenkey engedett a nyomásnak, és vállalta a „szerepét”, de egyes források szerint nem is kellett kérlelni, magától csatlakozott a szökött századhoz. Az útjukat így tovább folytatva még aznap este elérték a magyar határt, és 31-én megérkeztek Máramarosszigetre, ahol szabályos ünnepséget rendeztek a tiszteletükre.

Az ítélet

A hazatért magyar huszárokat a közvélemény hősnek kijáró tisztelettel fogadta ugyan, de a politika az igen kényes helyzetben ilyen luxust nem engedhetett meg magának. Mivel jogilag ez ekkor még dezertálásnak minősült, nem mehetett el az ügy mellett a magyar kormány. A politikusok igen nehéz helyzetbe kerültek, mert az egész társadalom a szökött huszárok mellett állt, és sora kilincseltek az érdekükben. A felelős magyar kormány hivatalba lépése után a magyar társadalom legnagyobb kiterjedésű országos megnyilvánulása volt az a nagyon gyorsan terjedő szolidaritási akció, amivel a megyék és városok Lenkey és huszárjai védelmére keltek szerte az országban. Mészáros Lázár hadügyminiszter ebben a helyzetben vizsgálatot rendelt el, amelyet a minisztertanács is helyben hagyott. A vizsgálat június 30-án zárult le, és Batthyány Lajos miniszterelnöknek is nem elhanyagolható szerepe volt abban, hogy a század kegyelmet kapott. A kihallgatásokat vezető hadbíró alighanem a dolgok lényegére tapintott, amikor így fogalmazott:

„A legénység belső meggyőződése arra látszik mutatni, hogy noha ők, mint katonák a haditörvény ellen súlyosan vétettek, azonban másrészről a katonai és a veszélyeztetett haza iránti kötelesség között nem maradt számukra más kiút, mint a szív szavát, amely őket hatalmasan hívta vissza a hazába, követni, s a hazaszeretet miatt a rájuk váró büntetést is elfelejteni.”

A hadügyminiszter a döntés megszületése után a századot a délvidékre küldte szolgálatra, hogy a szerbek ellen bizonyítsák a hűségüket. A tárgyalás ideje alatt végig Máramarosszigeten lévő 132 huszár a várakozás ideje alatt sem tétlenkedett. A szintén itt állomásozó Hartmann gyalogezred katonái ugyanis folyamatosan sértegették őket, hitszegőnek, szökevénynek csúfolták a huszárokat. Azok meg nem hagyták annyiban a dolgot, és amikor elfogyott a cérna, és ez 1848 július 2-án meg is történt, egyszerűen csak jól elverték a gyalogosokat.

A délvidéken

1848 augusztus elején Lenkey százada Szeged érintésével érkezett meg a délvidékre, ahol 19-én esett át a tűzkeresztségen Szenttamás második ostromakor. A század Kiskér felől, a Ferenc-csatorna déli oldalán lévő hídfő elleni akcióban vett részt. A Wollenhofer-dandár jobbszárnyán szerepelt, biztosítva a hídfőtől mintegy hat kilométerre keletre fekvő Turia (az ugyancsak a csatorna partján fekvő, elsáncolt szerb település) ellen felvonuló magyar erők balszárnyával az összeköttetést. Ekkor vesztette az életét Fiáth Pompejus főhadnagy Lenkey századának második embere. Szenttamás városa a szerb felkelők egyik legészakibb előretolt megerősített állása volt, amelyet több ezer szerb felkelő védett jelentős tüzérséggel is ellátva. A tábor felszámolására indított második támadás leginkább a magyar közvélemény nyomására indult meg, de a friss, tapasztalatlan honvéd hadsereg nem tudott ekkor még sikert felmutatni.

A délvidéki frontvonal 1848 júniusa és 1849 januárja között

A huszárok részt vettek szeptember 21-én Szenttamás harmadik sikertelen ostromában is, amit követően október 9-én Lenkey őrnagyi rangot kapott. Ezzel együtt új szolgálati helyett is jelöltek ki a számára, az ekkor felállításra kerülő Lehel lovasezredhez, miközben bajtársai, százada a délvidéken maradt. Csak hónapokkal később sikerült elérnie, hogy egykori huszárjai újra az ő szolgálatába álljanak. Lenkey alig három napig volt a jászkun Lehel huszárezred tisztje, még az egységhez sem tudott eljutni, ugyanis október 12-én már alezredessé léptették elő és a Hunyadi lovasezred parancsokává nevezték ki.

1848 utolsó heteiben igen zűrzavaros volt a helyzet a Délvidéken több szempontból is. A bácskai hadtest parancsnoka fáradtságra hivatkozva hat heti szabadságot kért ugyanis, amiről viszont elfelejtett visszatérni. Ezen ok miatt gróf Eszterházy Sándor honvéd ezredes lett az új hadtestparancsnok, míg az ő helyére került Lenkey, akiből így hadosztályparancsnok lett. 1849 januárjában a Délvidéken szolgáló két hadtest a fősereghez való csatlakozási parancsot kapott. Eszterházy ekkor több más tiszttel együtt átszökött az ellenséghez, amivel a seregek irányítása szinte felbomlott. Gróf Vécsey Károly tábornok és Lenkey János ezredes mentette meg a két hadtestet a felbomlástól.

Komárom védelmében

Közép-Európa egyik legnagyobb és legkorszerűbb erődjének számított Komárom vára, amelyet 1848 decemberétől ostromgyűrűben tartottak a császári seregek. Az erődrendszer parancsnoka Török Ignác volt, aki nem rendelkezett komoly harci tapasztalatokkal, arról nem is beszélve, hogy mérnök tisztként nem is volt megfelelő tudása komolyabb hadművelet irányítására. A magyar felső vezetés ezt úgy kívánta orvosolni, hogy két ezredest is kinevezett a vár élére. 1849 március 7-én így Lenkey János mellett Guyon Richárd is kézhez kapta a kinevezési papírt. Lenkey a VIII. hadtest parancsnoka lett, ami két hadosztályból, a 21. és a 22. állt. Az ostrom miatt egyik ezredes sem tudott bejutni Komáromba, várták a megfelelő lehetőséget és alkalmat, ami közben március 15-én Kossuth Lajos, mint az OHB elnöke tábornokká nevezte ki Lenkey Jánost.

1849 április 10-én a Duna bal partja felől Lenkeynek sikerült végül elsőként bejutni Komáromba, ahol azonnal átvette a parancsnokságot Török Ignáctól. A védelem hatékonyabbá tételével kezdett azonnal foglalkozni, de alig 10 napig volt ő az erőd parancsnoka, mert 20-án egy kisebb huszárcsapat élén sikeresen áttört a gyűrűn Guyon Richárd is, aki átvette a főparancsnoki tisztet. Lenkey a VIII. hadtest parancsnoka maradt. A dicsőséges tavaszi hadjárat csatái után a Görgei Artúr vezette fősereg is Komáromhoz érkezett, így már tervet lehetett készíteni az ostromgyűrű széttörésére. Ennek első lépéseként Lenkey április 22-én a csapatai élén a Csallóköz irányába indított támadást. Erről így írt Görgei Artúr:

„Lenkey tábornok úr ma 4 zászlóalj gyalogság-, 1 osztály huszárok- és 1 üteggel a várat Csallóköz felől megszállt ellenséges hadsereg ellen tett egy kirohanást, amire az ellenség állomásait odahagyva, 3 gőzhajón a szigetről a Duna jobb partjára átkelt, de a mieink által űzőbe vétetvén, ismét több embereket vesztett, kik kezeink közé foglyokul estek. – A mi veszteségünk csekély volt. – A Csallóköz azzal szinte megtisztult az ellenségtől.”

Ezzel a támadással sikerült a Duna két partján lévő császári csapatok közötti összeköttetést elvágni, és lehetővé vált az ostromgyűrű felgöngyölítése. Az 1849 április 26-i komáromi csata a szabadságharc egyik fordulópontjának bizonyult. A 24 ezres magyar sereg Schlick tábornok 30 ezres seregével vívott sorsdöntő ütközetet, aminek az eredményeképpen a császári csapatok feladták az ostromgyűrűt és visszavonultak Győr felé. A csata után fordult vissza a magyar fősereg Buda irányába és írt segítségkérő levelet Ferenc József az orosz cárnak.

Than Mór: Az első komáromi csata

Dicsőségből a szabadságba

A komáromi csata utáni időszakban a várható orosz beavatkozás fényében készült a magyar hadvezetés új haditerve, amelyet Klapka György készített el, és május 20-án Debrecenben a minisztertanács ülésén el is fogadták. Ebben a tervben Lenkey János gyakorlatilag nem is szerepelt, semmilyen fontos szerepet nem szántak neki. Egyes vélemények szerint ennek oka abban keresendő, hogy kitűnő huszártiszt volt ugyan, de nagyobb egységek irányítása már meghaladta a képességeit. Sok főtiszt tartott tőle, nem szerették az időnként hangoskodó természete miatt, és az sem tette népszerűvé, hogy elég gyanakvó is tudott lenni. Kossuth feltétel nélkül megbízott benne, a katonai ranglétrán elértekben is komoly szerepe volt az OHB vezetőjének, de inkább bízott a politikai hűségében, mint a katonai képességeiben. Lenkey „csak” a tartalék hadtest lovasságának lett a főparancsnoka, ami miatt mellőzve érezte magát. Ez is közrejátszott abban, hogy 1849 júniusában, éppen a legnagyobb veszély közepette kért szabadságot a megromlott egészségére hivatkozva.

Világostól Aradig

Lenkey tábornok az egyre rosszabb katonai helyzet nyomán a fővárosból Szegedre utazott, ahonnan a város feladása után gyerekkora helyszínére Aradra ment. Itt zajlott a híres augusztus 11-i haditanács, amelyen Lenkey is részt vett, és itt döntöttek az oroszok elleni fegyverletétel ügyében. A világosi fegyverletétel során három hadtest és a tartalék hadosztály rakta le a fegyvert, és Görgei mellett 10 tábornok is jelen volt. Ebből kilencen az aradi vértanúk közé kerültek, a tizedik pedig Lenkey volt. Mai napig viták tárgyát képezi az, hogy Lenkey miért volt ott Világosnál, hiszen semmi nem indokolta. Egyesek szerint abban bízhatott, hogy az oroszok szavatolják a tisztek életét, de biztos sokan vannak, akik a hazaszeretet, a becsület számlájára írják, hogy vállalta a sorsát. Bármelyik is az igazság, hamar szembesültek a magyar főtisztek a valósággal, mert az oroszok átadták őket az osztrákoknak, akik augusztus 25-én Aradra szállították a foglyokat.

Világosi fegyverletétel

Az őrület szorításában

A rendkívüli törvényszék augusztus 27-én hallgatta ki először Lenkey János kapitányt (a vádlottaknak csak a császári és királyi hadseregben viselt legnagyobb rendfokozatát ismerték el). Szeptember 14-én zajlott le a második kihallgatás, ami után a megállapítás született, hogy elmezavar jelei mutatkoznak Lenkey János vádlottnál. Lenkey egészségügyi állapota rohamoson romlani kezdett, és elméje legmélyén tisztában volt azzal, hogy innen nincs visszaút. Idegrendszere nem bírta nyomást, így az őrület kerekedett felül a racionalitáson.

Az aradi vár napjainkban

A 42 éves, jó fizikummal rendelkező huszártiszt hetek alatt szánalmas emberi ronccsá vált. Amikor a testvére, Lenkey Károly meglátogatta, egyszerűen elborzadt a látványtól. A testét sebek borították a felfekvés, részben a kegyetlen őrök puskatusai nyomán. Minden orvosi ellátás nélkül, egy fűtetlen cellában tartották egy ablak nélküli helyiségben. Tábornoktársai már rég halottak voltak, és bekövetkezett a tél is. A cellában még a víz is megfagyott, és még téli ruha beküldését sem engedélyezték a testvérének. A következő hónapokban az őrület egyre inkább kiteljesedett, ami az orvosi jelentés szerint többek között a következőkből állt:

kiemelte az ablaktáblákat, eltorlaszolta velük és más használati tárgyakkal a bejáratot, meztelen vetkőzött, és csak útiköpenyével takarózva feküdt az ágyon; végképp senkit sem akart bebocsátani, és azt mondta, hogy csak az ablakon át hajlandó válaszolni a kérdésekre. Sem ételt, sem italt nem vett magához, míg a rettenetes éhség este rá nem kényszerítette.”

Az őrök viszont élvezték az egyre gyengébb magyar tábornok kínzását. Az egyik kedvelt szórakozásuk az volt, hogy a cellába bekiabálva addig hergelték a rabot, amíg az dührohamot nem kapott. Lenkey János egyre mélyebbre süllyedt az őrületbe, amivel párhuzamosan az életereje is csökkeni kezdett.

Lenkey az ágyán fekszik, apatikusan maga elé meredve. Teljesen meztelen, csak egy tépett és nagyon piszkos durva katonaköpeny van rádobva. Ágyneműje nincs, a szalmazsák és a párna szakadozott, csomókban lóg ki a lószőr belőle. Az orvos int a mellette álló, velük együtt jött Knezic tábornoknak. Az közelebb lép az ágyhoz. Gyöngéd szeretettel Lenkey vállára teszi a kezét.

– Hát hogy vagy, János? Hallom, nyugtalan éjszakád volt. Bántottak téged? Lenkey keresztülnéz Knezicen. Mintha ott sem volna. Felül, és önmaga elé motyog valamit.

– Az ördögöt kell kiűzni magamból… A doktor most kioperálja őket. De vannak nyulak is bennem – a hasára mutat -, ezek tisztaság szempontjából nagyon hasznosak.  … – bólint, egyre nagyobbakat bólint hozzá. Knezic keze reménytelenül lehull Lenkey válláról. Elhomályosuló szemmel nézi a csontig fogyott, sebekkel, piszokkal ellepett élőhalottat.

– János! Hát meg sem ismersz? Én vagyok, Károly… Lenkey nem reagál. Lassan feltápászkodik, az ablakhoz vánszorog. Egy kis kenyérdarabkát morzsákra tördel, s azt nagy igyekezettel, egyenes vonalban az ablakpárkányra hinti.

– Idehívom és itt etetem testvéreimet. A legyeket. Ők jobbak, sokkal jobbak, mint az emberek…

Lenkey János tábornok halálának időpontja bizonytalan. Károly bátyja egy 1861. szeptember 6-án Várady Gábor országgyűlési képviselőhöz írt levelében azt írta, hogy február 8-án halt meg, míg mások 7-ét jelölik meg dátumnak. Bármelyik is az igaz, a lényegen nem változtat. Lenkey János halálával a tizenhatodik vértanú távozott az élők sorából.

Felhasznált irodalom

Bona Gábor: Az 1848-49-es honvédsereg katonai vezetői, Rubicon 1999/4

Hermann Róbert: Dezertőrökből szabadságharcosok. A közkatonák lázadása Lenkey János százada – A 200 éve született Lenkey János emlékére. Magyar Tudomány 2007/12.

Hermann Róbert (szerk.): 1848–1849, A forradalom és szabadságharc képes története. Tóth Könyvkiadó, Debrecen

Hermann Róbert (2001): 1848-1849 ​– A szabadságharc hadtörténete, Korona Kiadó, Budapest

Jónás Pál – Pastor, Peter – Tóth Pál Péter (szerk.) (1992): Király Béla-emlékkönyv. Háború és társadalom. War and society. Guerre et Société. Krieg und Gesellschaft, Osiris kiadó, Budapest

Merényi-Metzger Gábor: A tizenhárom aradi vértanú, valamint Kazinczy Lajos, Lenkey János és Ludwig Hauk halotti anyakönyvi bejegyzései, Hadtörténeti Közlemények 2009/1.

Merenyi-Metzger Gabor: A tizenhatodik aradi vértanú, Lenkey János tábornok emlékezete. Hadtörténeti Közlemények, 1994/3.

Nemeskürty István (1977): 1848-49 – „Kik érted haltak szent világszabadság”, LAP-ICS Könyvkiadó, Budapest

Szecskó Károly: Százötven éve hunyt el Lenkey János honvédtábornok, Honismeret, 2000. (28. évf.) 2. sz.

Szőts István (1999): Szilánkok és gyaluforgácsok. Egybegyűjtött írások. Az aradi tizenhárom, Osiris Kiadó, Budapest


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.