Caratacus egy brit törzsfőnök / király volt, aki a római terjeszkedés ellen harcolt Nagy-Britanniában. Az első században élt Caratacus igen eseménydús életet élt, ami során a törzsét, a népét védte a világ legerősebb birodalma a Római ellenében. Már életében legendává vált, és sor angol-walesi hagyomány köthető az életéhez, nem is beszélve a művészetben való megjelenéséről.

Britannia a rómaiak előtt

Britannia az ókori világ peremének számított. Még a római szerzők számára is igen távolinak tűnt ez a vidék, amiről csak felemás információik voltak. Mindezek ellenére már igen régóta jártak kereskedők a szigetre, és az itt élők is szoros kapcsolatot ápoltak a „szárazföldön” élő rokonaikkal. Julius Caesar volt az első, aki i.e. 55-54-ben megpróbálkozott a terület meghódításával, de az ekkor még nem sikerült. Britannia ekkor már több ezer év óta a nyugat felé mozgó kelta törzsek egyfajta olvasztótégelyének bizonyult.

A korábban itt élt nomád vadászó-gyűjtögető népek keveredtek a keltákkal, akik elhozták a szigetekre a földművelést és a fémműveséget. Megjelent a vas, a lovak széles körű használata, a dombokon pedig tekintélyes vaskori erődítményeket emeltek szerte Britanniában. I.e. 75 körül a kontinensről új telepesek érkeztek, akiket a rómaiak belgáknak hívták, és magasabb minőségű földműveléssel és fémművességgel rendelkeztek a többi kelta törzshöz képest. A belgák Britannia délkeleti részét meg is hódították, ami után római mintájú latin felirattal ellátott pénzeket kezdtek verni, és intenzív kereskedelmi és egyre szorosabb politikai kapcsolatot kezdtek kialakítani a rómaiakkal.

Cunobelinus király

A Krisztus születése körüli időszakban Cunobelinus lett a catuvellaunus törzs vezetője. Ez a törzs uralta a Temze folyótól északra elterülő vidéket, és innen kiindulva sikerült igen tekintélyesre növelni a területét a Trinovantes, és az Atrebates törzs kárára. Cunobelinus székhelye Camulodunum települése volt, és igazán tekintélyes vaskori sáncfalakkal védett komplexum.

Britannia a római hódítás időszakában

Cunobelinus elég jó kapcsolatokat ápolt a Római Birodalommal, és a pénzein a latin rex („király”) címet használta. Valószínűleg az egyik brit király volt, aki Strabon római író szerint követséget küldött Augustushoz, Róma első császárához. Cunobelinusnak három fia született: Adminius, Togodumnus és Caratacus, valamint egy testvére volt, Epaticcus. Cunobelinus valami ok folytán összekülönbözött az egyik fiával Adminiussal. A kb. 40 év körüli Adminius ekkor Rómába menekült, ahol Caligula császárnál keresett menedéket. Caligula segítséget ígért a trónkövetelőnek, és úgy érezte, hogy itt a lehetőség a Britannia elleni inváziónak. Cunobelinus 43 körül meghalt és így a királysága a két maradék fiára szállt. Caratacus és Togodumnus viszont azon kapták magukat, hogy a korábban legyőzött királyságok elmenekült uralkodói meghallgatásra kerültek Rómában.

A rómaiak Britanniában

Mind a mai napig viták tárgya, hogy a rómaiak miért is döntöttek Britannia megszállása mellett. Egyik oldalról a gazdasági haszon (nemesfémek, gabona, gyapjú) is lehetett motiváló tényező, de egyesek azon a véleményen vannak, hogy egyszerűen „csak útban volt” a terjeszkedő birodalom számára. A legvalószínűbb cél viszont inkább politikai jellegűnek bizonyult. Claudius császárnak egyszerűen szükséges volt egy győztes háborúra, azért, hogy a meggyilkolt Caligula császár után megrendült római közvéleményt maga felé fordítsa. Csábító volt, hogy egy olya terület felett szerezhetnek hatalmat, amely még a nagy Caesar számára sem sikerült. Claudius császár Aulus Plautius szenátor vezetésével négy római légiót küldött a szigetre (nagy valószínűséggel a Legio II Augusta, a IX Hispana, a XIV Gemina, és a XX légiókat).

Aulus Plautius a HBO Britannia című sorozatában

Számos törzs – különösen azok, amelyek szerteágazó kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek – lelkesen üdvözölte a római megszállás tényét – de legalábbis ellenállás nélkül behódoltak. Közéjük tartozott Cunobelinus király több korábbi ellensége is. Caratacus és Togodumnus viszont nem, ők harcolni akartak a szabadságuk megőrzése érekében, és ebből egy kilenc évig tartó harc vette kezdetét a sziget feletti uralomért.

Az első jelentős összecsapásra a mai Rochester közelében került sor a Medway-folyó partja mentén. A rómaiak a csata előtt megszerezték a környékbeli dobunni törzs hűségét, ami ezért volt fontos mert elméletben a Catuvellauni Királyság alattvalójának számítottak. Diplomáciai szempontból ez győzelmet jelentett a rómaiak számára, és morális csapást okozott Caratacusnak és embereinek, akik logisztikai szempontból is gyengültek így, ezért kevesebb emberrel kellett. hogy harcolhassanak az inváziós erők ellen. Cassius Dio római történetíró szerint a Medway-folyón nem volt semmilyen híd, vagy átkelőhely, ezért a római csapatok egy része a folyón átúszva lendült támadásba.

Medway-folyó menti csata

A Titus Flavius ​​Sabinus parancsnoksága alatt indított támadás teljesen meglepte az briteket, és azokat visszakényszerítette a Temze irányába. A közel két napig dúló véres csatában számos brit törzs szenvedett vereséget, és igen sokan is vesztették az életüket, köztük Caratacus testvére is a Temze-folyó köröli utóvédharcokban. Caratacus maradék hűséges követőivel elmenekült a sziget belseje felé.

Római hódítás 43-60 között

A rómaiak támadása sikeresnek bizonyult, egy sor törzs adta fel a harcot és fogadott hűséget a rómaiaknak. Claudius császár mindezek után érkezett a szigetre, és 11 törzs vezetőjének a megadását és hódolatát fogadta. A rómaiak Camulodunumban hozták létre új fővárosukat, Claudius pedig visszatért Rómába, hogy megünnepelje a „győzelmét”. Az utóbbi évtizedek kutatásai nyomán viszont sok mindent kétségbe vonnak a régészek és a történészek. Ma sokan azon a véleményen vannak, hogy a római hódítás a kezdeti időszakban korántsem volt olyan véres, és nem a 43-ban partra szállt 40 ezer légiós kezdte el, hanem évtizedekkel korábban a római kereskedelmi, gazdasági kapcsolatok. Így mire igazán megjelentek a légiósok már igen sok római élt a szigeten, római mintájú pénzek voltak forgalomban, és igen sok településen már a latin volt a legfontosabb beszélt nyelv.

A kelta fegyverek és hadviselés

A kelta harcosok egy fejjel magasabbak voltak, mint mediterrán ellenfeleik, és izmosabb testalkatúak is. A kelta harcosok még nagy sisakokat is viseltek, hogy így hangsúlyozzák a nagyobb termetüket. A római légióknak közel 500 évébe került, hogy a birodalmukat előbb megvédjék a kelták támadásaitól, majd pedig le is győzzék a saját földjükön a korábbi támadókat. A kelták számos fegyvert használtak, ami valószínűleg a harcos kultúrájuknak is volt köszönhető. A távolsági harci fegyverek közé tartoztak a különböző gerelyek, dárdák, íjak és a parittya. A parittyák köveit általában a folyókból szerezték, mivel ezeket az áramlás jól megformálta már. A fiatal harcosok általában dárdákkal, parittyákkal és íjakkal harcoltak. Közelharci fegyverként kétkezes kalapácsokat, baltákat és kardokat használtak. A kardok kezdetben rövid kardok voltak, de később hosszú kardokká váltak. Mindazonáltal, a kelták arzenáljába tartozó fegyverek képesek voltak halálos sérülések okozására még komolyabb páncélzaton keresztül is.

Kelta-briton harcosok

A korai kelta harcosok nem viseltek páncélt, bár a nemesek alkalmanként már használtak. Később bőrpáncélt, könnyű bronz páncélt, láncinget is alkalmaztak, bár ezek általában meghaladták a közönséges harcosok pénzügyi lehetőségeit. A sisakok eleinte szintén ritkák voltak, és főleg nemesek viselték őket. A kelta harcosokról köztudott volt, hogy tollakat, szárnyakat vagy lófarokot rögzítenek a sisakjukon. Néhány sisakra valódi szarv vagy fém szarv volt rögzítve, hogy félelmetes megjelenést kölcsönözzön. A kelta harcosok gyakran használtak pajzsokat is. A kerek pajzsokat általában könnyű gyalogosok vagy lovasok használták, míg a nehéz gyalogosok hosszú, általában négyszögletes, ovális vagy hatszögletű pajzsokat hordoztak. A kelták pajzsaikat készítésére bőrrel borított fát használtak, fém bordázattal, tüskékkel és élekkel. Kelta spirál, kör- és állatmotívum-minták borították őket.

Eleinte a lovakat csak szekerekkel együtt használták. Minden szekér két legénységi tagból állt: egy vezetőből és egy nemes harcosból vagy bajnokból. Az ókori írók a kelta szekerek használatát a lovasság és a gyalogság taktikájának keverékeként írták le. A szekér a csatatérre hajtott, ahol a harcos kiugrott a járműből és gyalogos harcosként harcolt tovább. Miután a harcos elfáradt, egyszerűen visszaugrott a szekérre. A szekerek fel és le is száguldoztak a harci vonalak előtt, dárdákat dobálva az ellenfelekre. A kelta szekerek olyan felfüggesztési rendszert használtak, amely lehetővé tette számukra, hogy durva talajon, sőt meredek domboldalakon is működjenek.

Briton-kelta harci kocsi

A kelta taktika középpontja a tömeges támadás volt. A vad frontális támadás, amelyet a rómaiak „Furor Celtica” néven emlegettek, pusztító volt, és gyorsan el tudta győzni az ellenfeleket a rohanó kelta harcosok hatásának puszta erejével és ördögi, őrült támadásával. A rómaiak azonban képesek voltak megállítani a kevésbé jól páncélozott és fegyelmezett keltákat, így, ha a kezdeti rohamot vissza tudták verni, akkor általában ők kerültek ki győztesként.

Caratacus gerillaháborúja

Caratacus a következő években új híveket és szövetségeseket gyűjtött maga köré, akikkel együtt gerillaháborúba kezdett Publius Ostorius Scapula, az új római kormányzó ellen. A mai Wales déli részén élő Silures törzs lett Caratacus bázisa, akik befogadták, és évekig támogatták a rómaiak elleni gerillaháborúban. Amikor úgy tűnt, hogy a rómaiak kezdenek felülkerekedni, Caratacus egy másik törzs, az Ordovices területére tette át a székhelyét.

A Caer Caradoci csata bizonyult Caratacus utolsó csatájának, ami egy jól megválasztott helyen, egy dombos vidéken zajlott, ami lehetővé tette a védők számára, hogy magasabban egy kedvezőbb pozíciót foglaljanak el.  A helyszín alkalmas volt arra, hogy a britek egy jó védekező taktikával akár győzelmet is arassanak. Nehézkes volt a dombra való feljutás, ahol a britek erős sáncokat építettek ki, továbbá még egy kis folyócska is a védőket segítette.

Britonok és rómaiak harca

A csata azonban nem Caratacus terve szerint kezdődött. Publius Ostorius Scapula parancsnoksága alatt a római csapatok könnyen átkelek a folyón. Amikor átértek, dárdák tömegei zúdultak a légiósokra, ami teknősbékalakzatba kényszerítette őket, pajzsukkal képezve védőfalat a dárdák ellen. Ez lehetővé tette számukra a brit állások elérését, ahol aztán véres közelharc vette a kezdetét. Abban viszont a római légiósok verhetetlenek voltak. A britek védelmi vonala apránként kezdett megtörni, a résekbe betörő sokkal jobban páncélozott légiós katonák lassan felülkerekedtek a bátran harcoló védőkön. Caratacus feleségét, fiát és lányát elfogták a csatában, de a vezér pár hívével el tudott menekülni. Az északon élő Brigantes törzs területére menekült, ahol viszont Cartimandua királynő a lázadó vezért elfogatta és átadta a rómaiaknak.

Caratacus a császár előtt

A híres foglyot, Caratacust felvonultatták Róma utcáin, amelyet Claudius császár diadalának részeként állítottak ki, amely a brit törzsek fölötti római győzelmet volt hivatva illusztrálni. Caratacus sorsa azonban mégsem itt teljesedett be. A császár jelenlétében a szenátus előtt mondott híres beszédével kegyelmet szerzett magának és a családjának is, akiknek Claudius szintén megkegyelmezett:

„Ha akkora lett volna a mérséklet szerencsémben is, amilyen nemességem és rangom volt, inkább barátként, nem mint fogoly jöttem volna ebbe a városba, és nem tartottad volna méltatlannak, hogy a hírneves ősök sarját, sok nép uralkodóját szövetséggel és békével fogadd. Mostani sorsom rám nézve rút, neked dicsőséges. Voltak lovaim, embereim, fegyvereim, kincseim: csodálhatni-e, ha mindezt nem szívesen vesztettem el? Mert ha ti mindenki fölött akartok parancsolni, következik-e ebből, hogy mindenki elfogadja a szolgaságot? Ha azonnali meghódolás után hurcoltak volna ide, sem az én sorsom, sem a te dicsőséged híre nem terjedt volna el, és kivégzésemet feledés követné, de ha életemet meghagyod, örök példája leszek nagylelkűségednek.”

Tacitus római történetíró

Életét bár meghagyták, soha nem térhetett vissza a szülőhazájába, családjával együtt Itáliában kellett maradnia élete hátralévő részében száműzetésben. Nem tudni mikor halt meg, de el lehet játszani a gondolattal, hogy lehet, hogy még életben volt, amikor egy évtizeddel később az icenesuok törzse lázadt fel Boudica királynő vezetésével a rómaiak ellen.

Felhasznált irodalom:

http://www.ancientmilitary.com/celtic-warriors.htm

https://englishlanguageandhistory.com/?id=tacitus-speech-caratacus

https://www.britannica.com/biography/Caratacus

https://www.encyclopedia.com/history/modern-europe/british-and-irish-history/caratacus

https://www.historic-uk.com/HistoryUK/HistoryofEngland/Caratacus/

Michael Wood (2007): A ​sötét középkor, A Brit-szigetek népeinek korai története, Alexandra Kiadó, Pécs

Publius Cornelius Tacitus (2001): Tacitus ​összes művei, Szukits Kiadó, Szeged


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.