1849. október 6. 5 óra 30 perc, Arad

A hajnali ködfátyol mögül négy büszkén lépdelő férfiú alakja tűnik elő. Egy tucatnyi osztrák katona botorkál mögöttük, fehér uniformisukat szorosan összehúzva magukon a csípős októberi hidegben. A furcsa menet éleset kanyarodik a sáros úton, majd megáll az aradi vár komor falai előtt. Egy árny se mozdul; a hallgatásba burkolódzó természet tüntet az igazságtalanság ellen. Nesztelenül suhannak a percek, míg végül egy vacogó fogú tizedes lép ki a katonák sorfalából és bizonytalan léptekkel indul a velük szemben felsorakozó tábornokok felé.

Az elsőhöz érve hosszú másodpercekig matat nadrágja zsebében, majd egy gyűrött szemkötőt húz elő. A tábornok mögé lépve percekig babrál annak tarkójánál, csomót azonban nem tud kötni remegő kezeivel.

– Halt! – töri meg egy éles kiáltás a hajnali csendet. Lázár Vilmos honvéd ezredes, a szőregi és temesvári csaták hőse lép elítélttársához és egy határozott mozdulattal megcsomózza annak szemkötőjét. Dessewffy tábornok arcán halvány mosoly jelent meg.

– Köszönöm – szólt. – ,,Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.” – hangzott el a szabadsághős utolsó mondata. Félelem nélkül, ártatlansága tudatában várta a kivégzőosztag sortüzét.

Schweidel tábornok nem hagyta bekötni a szemét.

– Nem félek a haláltól, hisz ezerszer néztem én szemeibe – jelentette ki büszkén. Kezében azt a feszületet szorította, amit csatákba is mindig magával vitt. – „A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.” – csendültek utolsó szavai.

– „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófa tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.” – fogalmazta meg a magyar Golgotává lett Arad fagyos sáncárkában Lázár Vilmos.

Az Arad falai előtt álló negyedik főtiszt, Kiss Ernő, korábban hóhérának, Haynaunak is hitelezett, aki igencsak furcsa módját választotta adósságának visszafizetésére. A dúsgazdag tábornok úri eleganciával, saját selyemzsebkendőjével fedte el arcát. Utolsó perceiben is a haza jövőjén aggódott:

– „Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.” – szólt kivégzése előtti utolsó mondata.

Kisvártatva Tichy őrnagy, a kivégzések végrehajtójának kardsuhintására tucatnyi lövés dördült el. A lőpor felszálltával három vértanú feküdt arccal a porban, élettelenül. Kiss Ernőt csak a vállán és altestén érték találatok. Mindkét kezét felemelve az égre nézett, majd egy újabb, közvetlen közelről leadott lövés után tovább gyarapította a magyar szabadságért életüket áldozók hosszú sorát.

1849. október 6. 7 óra 30 perc, Arad, várbörtön

– Tizenhárom lövés. – szólt csendesen Török Ignác.
– Mindnyájunknak elég lett volna. – csattant fel indulatosan Damjanich tábornok. Láncai hangosan csörömpöltek, ahogyan törött lábával bajlódva felkászálódott az őt vesztőhelyre vivő szemétszállító szekérre. – Nem vagyunk rablógyilkosok, hogy ilyen halált érdemeljünk. – tette hozzá bosszankodva, majd cigarettatárcájából kínálta sorstársait. A foglyok szivarra gyújtottak a csöpögő esőben, majd a szekeret közrefogva, az osztrák dragonyosok gyűrűjében a vesztőhely felé indultak. A döcögő szekéren rázkódó Damjanich olyan egykedvűen pöfékelt mintha csak kocsikázni indulna. Tábornoktársai is felemelt fejjel, tiszta lelkiismerettel meneteltek a bitófák alá. Nem volt köztük, aki megbánta volna életének azt a pillanatát, amikor a magyar szabadság ügye mellé állt.

Elsőként Pöltenberg Ernő lábáról oldotta le a foglár a bilincset. Isaszeg vitéz hadosztályparancsnoka mindenkitől egyenként elbúcsúzott, majd egy utolsó pillantást vetve társaira így szólt:

– „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni.” – az alig kétméteres bitófán sokáig szenvedett az erős testalkatú tábornok, míg végre elhagyta lelke ezt az igazságot nem ismerő világot.

Másodikként Török Ignác indult a halálba. A feltámadó szél lesodorta fejéről a parókáját. Fejfedőjéért nyúlva könnycseppek gördültek sokat látott szemeiből; az erődítés legnagyobb szaktekintélye siratta hőn szeretett hazáját. Tichy őrnagy lekiáltott a lováról:

– Nem szégyelli magát, sírni, mint egy gyerek!

– Szégyellje magát Ön, hóhérlegény! – vágott vissza a hadmérnök, majd büszkén folytatta utolsó útját.

– „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.” – mondta mielőtt nyakába akasztották a kötelet.

Következőnek Láhner Györgyöt szólították, aki saját születésnapján lépett a bitófa alá.

– „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.” – hangzottak utolsó szavai.

Negyedikként Knezich Károly lépett a vesztőhelyre. Útközben elejtette szemüvegét, majd mikor utánanyúlt, a kivégzést sürgető Tichy rárivallt:

– Hagyja ott, lát maga az akasztófán úgyis.

– „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény, és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat!” – elmélkedett Knezich tábornok, mielőtt lelke végső nyugalomra lelt.

Ötödjére a kiváló huszárkapitányból lett tábornok, Nagysándor József következett.

– „De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.” – mondta bajtársainak.

Mikor a porkoláb a bilincseiért nyúlt, az elíltélt így szólt a hadbírók felé:

– „Hodie mihi, cras tibi!” (ma nekem, holnap neked!) – idézve a híres ókori latin mondást. Már a nyakán volt a kötél, amikor utolsó leheletével azt kiáltotta: „Éljen a haza!”.

Leiningen-Westerburg Károly kivégzése előtt, az utolsó szó jogán alacsony rágalomnak nyilvánította a róla terjedő híreket, miszerint Buda bevétele után fogságba esett osztrák tiszteket öletett volna meg. Damjanich leintette:

– Beszélhetsz ezeknek, hagyd abba Károly… – de nem sikerült félbeszakítania.

– Odafönn egy igazságosabb ítélőszék előtt fogunk állni – fejezte be Leiningen.

A szálfatermetű elítéltnek zsámoly nélkül is leért a lába, ezért a segédek rácsimpaszkodtak, a hóhér pedig ide-oda csavargatta a fejét rettenetesre nyújtva a tábornok haláltusáját. A kezében feszületet szorongató, zokogó papot Damjanich nyugtatta:

– Mit sír tisztelendő barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel.

Ezután volt bajtársához, Tichyhez fordult:

– Mire való ez a kínzás, miért nem lőttök agyon minket?

– Mert így kell lenni.

– No, te is sokra vitted, hóhérlegény lett belőled… – mondta lenézően Damjanich. A cseh őrnagy ekkor dühösen utasította a hóhért, hogy gyorsabban végezze a munkáját. Aulich Lajos esetében már körültekintőbben járt el.

– „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok! Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik ezt a szolgálatot.” – hangzottak el Aulich tábornok utolsó gondolatai.

Ezt követően a volt hadügyminiszter némán tűrte a halált.

Nyolcadikként került sor a leghíresebb aradi vértanúra, Damjanich Jánosra. A tábornok büszkén leszállt a kocsiról és így szólt meglepődve:

– Azt gondoltam már, hogy én leszek az utolsó, pedig a csatában mindig én voltam az első.

Elhessegette a törött lába miatt a járásban segíteni akarókat:

– Hagyjanak csak, a halálba nem kell sietni.

A nagytermetű Damjanich számára szintén nem volt elég magas a bitófa. A procedúra előtt még odaszólt németül az általa rendelt hóhérhoz, hogy vigyázzon a szakállára, aki biztosította arról. Ezután odaadta sálát az egyik papnak, lelkére kötve, hogy azt adja át feleségének.

– Szegény Emíliám! Éljen a haza! – kiáltotta, mielőtt a pribékek kirúgták alóla a zsámolyt.

Utoljára került sor Vécsey Károlyra. Nem a véletlen alakította ezt így, ugyanis édesapja, az udvarhű Vécsey Ágoston intéztette el Bécsben, hogy a „lázadókhoz” pártolt fiának végig kelljen néznie társai halálát.

– „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.” – szólt utoljára.

Mikor már a bitón volt, hatalmas robajra lettek figyelmesek a jelenlévők. A túlparton ugyanis leszakadt egy malachízlaló telep épülete, melynek fedelét ellepte az Aradról kicsődült kíváncsi tömeg. A szolnoki csata hősében talán még felvillant valami kósza reménysugár, de a tizenharmadik aradi vértanúval is végzett a hóhér.

Thorma János: Aradi vértanúk

A magyar katonai elit október 6.-i kivégzése olyan komoly diplomáciai visszhangot keltett Európában, hogy Ferenc József kénytelen volt elrendelni a még folyamatban lévő hadbírósági eljárások nagyrészének beszüntetését, illetve a kiszabott halálos ítéletek várfogságra való mérséklését. Ennélfogva az aradi tizenhárom számos életet mentett meg vértanúhalálával. Hősök voltak, kik utolsó lehelletükig a hazát szolgálták. Áldozatuk nem volt hiábavaló.

Emlékezzünk rájuk!

október 6.

Források:
https://oktober6.kormany.hu/a-vertanuk-emlekezete-2015
https://mult-kor.hu/hogyan-leptek-a-vesztohelyre-az-aradi-vertanuk-20171006?pIdx=4
https://hu.wikipedia.org/wiki/Aradi_v%C3%A9rtan%C3%BAk

Legutóbbi cikkek az oldalon:


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Exit mobile version